Novics János

Belepusztul a némaságba

2012-03-13T16:11:00.000+01:00

A The Artist valójában egy szenvedéstörténet. Egy néma ember küzdelme önmagával és a világgal. A világgal, amelyben nem szólalhat meg. Be van zárva egy dobozba, a celluloid pokolszalagjába, amely pereg és pereg, de hangot nem ad. És miután szembesül a hangokkal, akkor sem próbálkozik meg a beszéddel. Ez a világ nem az övé, nem érzi magát otthon benne. Örök némaságra ítéli önmagát és csaknem belehal ebbe a csendbe.

Ilyenformán Michel Hazanavicius filmje nagy meglepetés és igazi dráma. Nem csupán a mozgókép szeretete árad belőle, nem csupán a tradícióhoz nyúl vissza, alkalmazza pontosan és fantasztikusan a filmtörténet valamennyi bevált kliséjét, használja a némafilm technikáját, hanem egy ember traumáját meséli el és tárja fel, aki nem képes megfelelni a jelennek, vagyis a történet jelenidejének. Nem tud, nem akar és nem képes elviselni a hangokat – Bunuelt és Bergmant idézi az a remek álomjelenet, ahol a világ kihangosodik benne, ő pedig beleőrül a zajokba.

Minden igaz, amit elmondtak róla, szeretni való, professzionális munka, mégis az a kép égett belém leginkább, amikor részegen és halálos csendben nézi a régi filmeket, a tűzvészben pedig azt az egyetlen tekercset szorongatja, amelyen szerelmével közösen szerepeltek, és aki végül a megváltást hozza el számára. Ezt a férfit, ezt a művészt meg kell mentenie valakinek, különben belepusztul a némaságba.

Jean Dujardin remek színész, ez egyértelmű, de Berenice Bejo is nagyszerű, és hát John Goodman óriási, de még a sofőrt alakító James Cromwell is remek – és sajnálhatjuk, hogy Malcolm McDowell számára csupán egyetlen jelenet jutott, vigasztaló viszont, hogy ez is hatalmas pillanat volt.

Nekem igazából furcsa, hogy ez a film nyerte el az Oscart, hiszen végül is művészi produkció, amely az elmúlt évek díjazottjairól ritkán volt elmondható. Nincs vele gondom, sőt tetszett. Ja, és a kutya is remek pofa, de tényleg.

Nem mind így csinálják

2012-03-12T11:11:00.002+01:00

A zenetörténetből tudható, hogy Mozart operája, a Cosí fan tutte, csak a huszadik század második felében lett egyenértékű a többi meghatározó Mozart-operával és került vissza az őt megillető helyre, A varázsfuvola, a Figaro házassága, illetve a Don Giovanni mellé. Soha nem is értettem, miért mellőzték. Úgy hallottam, sokak szerint éppen a modernitás, sőt a posztmodern volt az a klíma, ahol a darab mondandója otthonra talált és kiteljesedhetett. Zeneileg ugyanis nem marad el a másik háromtól, sőt simán versenyre kelhet bármelyikkel, nekem pedig az egyik favorit, vagy talán a legkedvesebb. Sokkal jobban bejön, mint A varázsfuvola, de még a Don Giovannit is megelőzi és nagyon kellene gondolkodnom, ha arról kellene döntenem, melyiket válasszam első számú kedvencemnek, a Figarót vagy a Cosí-t.

Ami még fontosabb, hogy végre nem csupán DVD-ről, hanem végre élőben láthattam. A DVD-kiadások közül egyértelműen a Teatre du Chatelet előadása volt nekem az irányadó etalon, John Eliot Gardiner vezényletével, az English Baroque Soloists zenekarával. Ők ugyebár historikusan csinálták meg, eredeti Mozart-korabeli hangszerekkel és puritán színpadképpel, ahogy a Figarót is. Azt hiszem, mindmáig ez a hangzás, ez a zenei világ, ez a letisztult és egyszerűségében varázslatos színpadi megoldás jelenti számomra Mozart operáját.

Bár a historikus irányzat sokat finomított a barokk és klasszika kortárs előadásmódján az elmúlt évtizedekben, mégis egyértelmű, hogy Mozartot általában ennél hangosabban és cifrábban visznek színre a világ nagy operaházaiban. Ezért aztán nem vártam túl sokat a Magyar Állami Operaháztól, inkább csak annak örültem, hogy végre élőben is megnézhetem, hiszen ezzel régi vágyam teljesült be.

Ehhez képest egy elképesztően nagy élménnyel lettem gazdagabb, vagy nyugodtan mondhatom többes számban is: lettünk gazdagabbak. Egyébként már eleve gyanús lehetett volna, hogy Vashegyi György az előadás zenei házigazdája, hiszen ő aztán mindent tud arról, hogyan kell szépen Mozartot játszani: Orfeo nevű zenekarával a magyar historikus irányzatot képviseli. Amikor megszólalt az önmagában is remekműnek mondható nyitány, felébredt bennem a gyanú és kezdtem sejteni, hogy kishitű voltam. A zene ugyanis majdhogynem ugyanazt tudta, mint a Gardiner-féle muzsika. Leheletfinom hangzás, pontos és kellemes, egyáltalán nem hivalkodó, de a megfelelő helyeken dinamikus és lendületes, amilyennek a Cosi nyitányának lennie kell. Talán csak azt bántam, hogy nem régi fuvolát használnak, pedig Vashegyire jellemző, hogy akkor is beépít régi hangszereket, amikor nem az Orfeóval lép fel, hiszen a fafúvósok még lágyabb, még autentikusabb hangokra képesek.

Nem vártam sokat a rendezéstől sem, fogalmam sem volt, vajon milyen lesz egy magyar átirat és vajon Szinetár Miklós mihez kezd majd a darabbal. És bár a Gardiner-féle színpadhoz képest több kelléket, jelmezt, színpadi díszletet és motívumot alkalmaztak, egyáltalán nem estek túlzásba, sőt azt kell mondanom: ízléses képi világot és dramaturgiát teremtettek. Néhány táncos figurát a háttérben egyszer-egyszer feleslegesnek éreztem, de ez még bőven elfért a nagy Egészben, sőt úgy gondolom, abszolút mértéktartóan és hűen sikerült megőrizniük Mozart világát, és még a humoros, vásári komédiákat megidéző jelenetekben is pompásan, ízlésesen bohóckodtak. Külön kiemelendő az albán csábítók jelmeze: nem tudnám megnevezni a viseletet, de őrületes színt vitt az előadásba és úgy tette maivá a régi jelmeznyelvet, hogy közben meg is őrizte azt.

Ami a szereplőket és az énekhangokat illeti, ebben sohasem tudtam mértékadó ítéletet mondani, hiszen tulajdonképpen nincsen zenei képzettségem. Mindig a fülemre hagyatkoztam csak. Ha valaki vagy valami tetszett, azt élveztem, ha pedig nem örült neki a fülem, akkor nem tetszett. Láttam már sok kitűnő Mozart-énekest korábban, de persze találkoztam egy nagyszerű operán belül olyan művésszel is, aki elrontotta számomra az előadást. Fogalmam sem volt, vajon a magyar hangokra hogyan rezonálok majd. Itt is inkább az a megfontolás vezetett, hogy nem várok semmit, aztán majd kiderül, mit kapok.

De bennük sem csalódtam. Neveket nem sorolok, megtekinthetők a fellépők az operaház honlapján, de az biztos, hogy nekem senkivel sem volt problémám. Talán mintha Dorabella megformálója lett volna kissé erőtlenebb a többieknél, de mind Ferrando és Guglielmo, mind Fiordiligi és Despina, és persze Don Alfonso is örömöt jelentett a fülemnek.

Ha muszáj volna egyetlen hibát kiemelnem az előadásból, az mindenképpen a csatába távozás pillanata. Ehhez a részhez Mozart egy remek katonaindulót írt, amely fantasztikusan szól. Ám ki tudja, miért, ezt a dallamot Szinetárék lehalkították és felvételről játszották be. Értettem, hogy a háttérben megérkező hadiflottát próbálták ilyen módon megjeleníteni, de így éppen az egyik legszebb zenei rész veszett el. Sehol máshol nem hallottam még így előadni. Hiszen az erős katonainduló éppen a lágy, érzelmes szerelmi búcsúzás énekhangjaival ellentétpárt alkotva okoz igazán nagy zenei élményt. A szép búcsú és a hangos csatazaj így együtt nyeri el a jelenet zenei drámaiságát. Szívesen megkérdezném, miért tették ezt. Egy biztos: bennem óriási hiányérzetet keltett.

Hamar túllendültem azonban ezen a furcsa megoldáson és minden, amit azután láttam vagy hallottam, bőkezűen kárpótolt. Ha mindezt DVD-ről látom, biztosan azt mondom, hogy Gardiner jobb. Így viszont, hogy végre élőben lehettem részese Mozart operájának, ezen a várakozásaimat meghaladó magas színvonalon és rendezésben, sürgősen ki kell jelentenem: hatalmas élmény volt. Mozartot nehéz elrontani, de nemhogy elrontották, hanem nagyszerűen sikerült megteremteni a szerző szellemiségét.

Mindehhez pedig jelentősen hozzájárult, hogy ketten élhettük meg. Végre élőben élvezhettem ezt a darabot, végre eljuthattunk együtt operába Budapesten, és kiváló zenét kaptunk erre az alkalomra. Felejthetetlen élmény marad. Ja, és azt hiszem, ha már az opera cselekményét eddig nem említettem: miközben a legszebb részek alatt párom megszorította a kezemet, biztos voltam abban, hogy nem mind így csinálják.

Beszélnünk kell ezekről?

2012-03-05T21:06:00.002+01:00

Szép lassan sort kerítek az elmúlt időszakban befutott mozidarabokra, Oscar-vonatkozásúakra és másokra egyaránt, és bár messze vagyok a végétől, már így az elején kezd kirajzolódni a kép: döbbenetes élményekre nem igazán számíthatok.

Alexander Payne filmje, az The Descendants (Utódok) volt az első csalódás. Ez a rendező viszonylag okos és élvezhető, ám középszerű filmet csinált annak idején Jack Nicholson segítségével, kíváncsi voltam, mennyit fejlődött 9 év alatt. Most ismét hasonló terve lehetett és úgy gondolta, George Clooney önmagában elég egy jó filmhez. Tévedett. A szokásos amerikai családi drámát látjuk, ezúttal nagypolgári környezetben, a Hawaii-szigeteken élő klán egyik szimpatikus sarjának története pereg, aki miközben azon töpreng, mit tegyen ősei gazdag földjével, elrontott házasságát próbálja orvosolni. Nehéz ügy, mert a felesége nem sokat segíthet, ő ugyanis kómában fekszik egy baleset miatt.

Ha egyetlen mai hollywoodi sztárt kellene megjelölnöm kedves színészemnek, én biztosan George Clooney nevét mondanám, ő itt is kitűnően teljesít, annak ellenére, hogy karaktert nem írtak a szerepéhez. Remek fazon Robert Forster is, illetve akad még néhány említésre méltó mellékalak a filmben, tulajdonképpen a színészek viszik a hátukon a történetet, de ebből a szövegkönyvből sajnos lehetetlen katedrálist építeni.

Nem mondanám rossz filmnek, inkább csak túl hosszúra nyújtott, néhol érdekes, olykor lírai, máshol viszont kifejezetten unalmas, középszerű dráma. Leginkább pedig Hawaii apoteózisa. Az amerikai stáb láthatóan büszke nemzete csendes-óceáni szigeteire. A The Descendants olyan, mintha egy Hawaii-szigetekről iderepült mozgóképeslap volna, a sztori nem is annyira fontos, a tradíció, a hagyomány, Hawaii kultusza, az elődök és utódok kapcsolata kerül előtérbe, de sajnos ez a téma sem bomlik ki a maga teljességében és eredeti módon, inkább csak egy kedves patrióta vonás marad. Ha Clooney nem volna, csak a televíziók vásárolnák meg ezt a filmet.

Sokat vártam Lynne Ramsay filmjétől is. A Beszélnünk kell Kevinről egy regény adaptációja, és több helyütt egészen jókat olvastam róla, ehhez képest a végeredmény kaotikus és ál-intellektuális bűvészkedés, a konyhapszichológia legcsúfabb megvalósulása filmen. Az iskolai mészárlásokról szól, látszólag mintha azt próbálná megérteni, miért történhetnek ilyen tragédiák. De van egy olyan érzésem, hogy sem az író, sem a rendező nem igazán tudta, mit kezdjen ezzel a súlyos anyaggal.

A legtipikusabb példája annak, amikor egy film sokatmondó művészfilm kíván lenni: az idő megbontásával és képi zsonglőrködéssel, no meg az emberi arcokkal próbál a lélek mélységeibe alámerülni, de a nagyot mondani akarásnak szánalmas erőlködés a vége. Ha következetesen végigvitték volna a Gonosz megtestesülését Kevinben, akkor talán az Ómen posztmodern pszicho-víziója lehetett volna, csakhogy a srác sem képes igazán ördögi fióka lenni, így viszont egy borzasztóan sekélyes, dilettáns mozi lett belőle. Tilda Swinton ennél jobbat érdemel. Ja, és még mindig az Elefánt tudja ebben a témában a legtöbbet.

Illetve furcsa talán ezt mondani, hiszen semmi köze az iskolai mészárlásokhoz, de ezt a pokoli világot eddig legérvényesebben Michael Haneke tudta megfogni : a Funny games többet elmond a megfoghatatlan Gonoszról, vagy értelemnélküliségről, mint bármely hasonló pszichologizáló szemfényvesztés. És még egy magánérdekű mozzanat: a két halálra marketingelt amerikai film után megnéztünk kedvesemmel két régi darabot kedvenc drámáim közül, és Az ötödik pecsét valamint a Grbavica után ő is belátta, hogy milyen esztétikai szakadékokról beszélek.

Látogatás a Halott Könyvtárban

2012-03-04T20:57:00.001+01:00

A Halott Könyvtár egy időszakos kiállítás a Centrális Galériában, ahol olyan könyveket láthatunk, amelyeket 1989 óta nem kölcsönöztek ki az olvasók. Vasárnap délután töltöttünk el két és fél órát az izgalmas helyen, ahol a könyvek mellett remek riportok is futnak monitorokon ismert személyiségekkel, többek között Bán Zoltán András és Lévai Balázs is ajánl néhány könyvet. (Sajnos azonban Karafiáth Orsolya szöveges-képes ajánlatát nem vettem igénybe, mert ettől a túlértékelt pinától kiráz a hideg) Amúgy mi magunk is ajánlhatunk az utánunk érkező olvasóknak könyveket, melyeket egy külön polcon helyezhetünk el, írásos ajánló kíséretében. Jómagam Martin Walser és Salinger egy-egy kötetére hívtam fel a figyelmet.

Egyébként nagyjából olyan szerzőkkel és kötetekkel szembesültem, akikről és amelyekről simán el tudtam képzelni, hogy 1989 óta egyáltalán nem kölcsönözték ki őket, hiszen ilyen-olyan módon kipottyantak a kánonból. Ilyen volt egyértelműen a méltán elfeledett szocialista kultúra jó néhány kiadványa, illetve például Pausztovszkij, Katajev, Bor Ambrus, Darvas József, Mesterházi Lajos, Jankovich Ferenc, vagy Csurka István, Várnai Zseni és Vészi Endre, akiket a rendszerváltás előtti időkben még olvastak.

Aztán akadtak nagyszerű szerzők, akik ma sem évültek el, úgy látszik azonban, az olvasóközönség sajnos már nem kíváncsi rájuk. Ilyen például Rubin Szilárd, Ivo Andric, Joseph Heller, a napjainkra rendkívül ellentmondásos szerzővé vált Kertész Ákos vagy olyan kitűnő magyar költők, mint Zelk Zoltán, Somlyó György, Bella István, Szepesi Attila és Gergely Ágnes. Talán kifejezetten Salinger felbukkanásán csodálkoztam igazán, nehezen hittem el ugyanis, hogy a remek Franny és Zooey 89' óta érintetlen.

És persze akadtak különlegességek is, mint például Pablo Neruda és Miguel Angel Asturias közös könyve, a Megkóstoltuk Magyarországot, amely lírai hódolat hazánk gasztronómiája előtt és amelyet egykori magyarországi látogatásuk alkalmával hoztak össze. De még sorolhatnám az érdekességeket. Mindenesetre érdekes élmény volt és Bán Zoltán Andrásnak köszönhetően felfedeztem Kádár Erzsébet novellisztikáját illetve Birkás Endre műveit.

Hát így. Mindenkinek ajánlom. Íme a képek.

A ló halott

2012-02-16T02:33:00.006+01:00

Végeérhetetlen, csillapíthatatlan szél tombol Tarr Béla legutóbbi (legutolsó?) , A torinói ló című filmjében. Apokaliptikus világ ez, ahogy Tarr és Krasznahorkai valamennyi közös művében, és egyenes folytatása a Kárhozattal, még inkább a Sátántangóval megkezdett világvége-daraboknak. A Werckmeister is civilizációnk pusztulásáról szólt, és bár A londoni férfi számomra némileg kilóg a sorból (persze nem egészen), A torinói ló ismét a legszebb hagyományt követi.

Mondom, istentelen vihar zúg odakint (ahogy itt is őrülten fúj a szél, miközben ezeket a sorokat írom), a házban pedig, vagyis a tanyán, a kietlen pusztán, két ember él: apa és lánya. Mindennapjaik egyformák: a lány felkel, vizet hoz a kútból, felöltözteti apját, isznak egy kupica pálinkát, megpróbálják a szekér elé befogni az egyre apatikusabb lovat, aztán főtt krumplit esznek és lefekszenek. A napi rituálét csak néhány körülmény zavarja meg: egyszer a szomszéd tanyáról érkező barát, aki pálinkát kér, egyszer pedig az arra járó cigányok.

Sivár táj, orkánerejű szél, nagy csendek, alig néhány mondat. Mégis, A torinói ló dinamikus film. Dinamikusabb több más korábbi Tarr-filmnél is. Talán a vészjósló zene az oka, vagy a jó vágások, vagy az állandó mozgás. A kamera is sokkal többet és lendületesebben mozog, mint a rendező néhány más filmjében. Van sűrű anyaguk a képeknek, egy-egy snitt vagy kocka képzőművészeti allúziókat rejt, sőt festői erővel sugárzik, lobog és lüktet. Fejlődik a cselekménytelen történet is, sőt percről percre izgalmas fordulatokat tartogat, már persze csak abban az esetben, ha elfogadjuk, hogy itt egy végsőkig lecsupaszított világgal van dolgunk, a totális eszköztelenség esztétikájában pácolva. És mégis, szerintem lebilincselő jelenetek követik egymást. Én legalábbis egyetlen pillanatig sem unatkoztam.

A filozófiai kulcs vagy lehetséges olvasat talán Friedrich Nietzsche őrülete, amely 1889-ben kezdődött egy szenvedő ló miatt, Torinóban, ezt a Sátántangó óta kedves-ismerős narrátor is megosztja velünk még a film elején. De van fontosabb pillanat is: a szomszéd férfi rövid szónoklata. Még szerencse, hogy politikusok és antiszemiták nem néznek ilyen filmeket, különben azonnal képesek volnának félreértelmezni a monológot, amely univerzális magyarázatokat kínál a nézőnek. Mintha Kafka éledne újjá ezekben a Krasznahorkai-mondatokban.

Egyetemes érvényű, ugyanakkor hamisítatlanul magyar film. Sőt azt kell mondanom, talán sohasem volt ennyire aktuális magyar filmünk. Tarr Béla eljut a csendig és a sötétig. Nem lát túl sok fényt a jövőre nézve. Úgyszólván kimondja, hogy a világnak, a kultúránknak, a művészetnek és az embernek befellegzett.

Ez a ház, ez a két ember, mintha szinte teljes egészében hazánk, az ország, vagy tágabb értelemben a világ stilizált, leszűrt, apokaliptikus eszenciája volna. Nem akarunk senkit és semmit. Értelmetlenül peregnek napjaink. Nincs hová mennünk, itt kell maradnunk. Nincs semmink. Vizünk és hitünk elfogy. Teljes sötétségre és némaságra kárhoztatunk. Legfeljebb enni kell, már ha van vagy lesz mit. A fény azonban eltűnt. A végítélet elérkezett.

Nem mutatják meg végül, de biztos vagyok abban, hogy a ló halott.

Felszínes, kellemes, könnyed

2012-02-11T02:53:00.013+01:00

Nézzük az operett fogalmát. Könnyed, vígjátéki elemekkel átszőtt történet, dalokban és táncokban elbeszélve. Zeneileg populárisabb, egyszerűbb dallamvilágú, mint az opera. És, ahogy tapasztaltam, sokkal több prózai betétet tartalmaz. No és persze alapvető származása és otthona: a német vidék, illetve főként Bécs, Ausztria. Én valójában az operát szeretem, mégis, Budapesten első alkalommal egy operettet volt szerencsém látni péntek este.

Nincs túl sok viszonyításom, hiszen nemcsak arról van szó, hogy Budapesten láttam először operettet, hanem lényegében ez volt az első operett, amelyet élőben élvezhettem. És ami még érdekesebb: ez volt a darab utolsó előadása a fővárosban. (Amúgy véletlenül adódott, illetve hullott az ölünkbe a lehetőség, éltünk vele, a cég jóvoltából sikerült rá kedvezményesen jegyet szereznem.) Tulajdonképpen nem is igazán maga az operett számított, hanem a közös élmény, Budapest szívében, a Budapesti Operettszínházban.

Leo Fall műve, a Madame Pompadour követi a műfaj klasszikus szabályait: egyszerű, világos, komikummal teli, vidám zenei darab. Hallottam már a szerzőtől korábban néhány operettrészletet különböző lemezekről, és úgy gondoltam, tetszeni fog. Tényleg tetszett, bár kis csalódás volt, hogy túlcsordult benne a szöveg, márpedig az operett nem igazán a mély karakterekről és az eredeti történetről híres. Legtöbb esetben nagypolgári vagy királyi-udvari környezet, szerelem, intrikák, cselszövések, felszínes cselekmény - vagyis inkább a zene miatt méltó a figyelemre.

A zene tényleg nagyszerű, csak talán nekem kicsit kevés. Sokkal gazdagabb zenei világot és főleg nagyobb mennyiségű zenei anyagot vártam, a befejezés sem vált klasszikus-katartikus finálévá - nekem kissé hirtelen, gyorsan és prózaian ért véget.

Biztosan léteztek vagy léteznek jobb Madame Pompadour-interpretációk is, a jelenlegi magyar verzióban (amúgy szentpétervári vendégprodukció is egyben) közepes színészi alakításokkal találkoztam. Csere László a költő Calicot alakját viccesen és szimpatikusan testesíti meg, Huszti Péter bölcsen és mértékadóan teljesít a király szerepében, szinte tapintható rajta a színészi profizmus, a hatalmas múlt, a több évtizedes tapasztalat. Oszvald Marika, mint szubrett, hozza a formáját, ugyanakkor néha talán túl hangsúlyos vagy harsány, komikus játéka mesterkélt elemeket is tartalmaz. A címszereplő, Kalocsai Zsuzsa még nem nőtt fel teljesen a primadonna státuszához, legalábbis, ha a primadonnát úgy értjük, aminek lennie kell: vagyis elméletileg ő vinné-sodorná-csavarná az egész művet, és bár ügyes, vonzó hölgy, az ellenállhatatlan bestiát és csábítót, a férfiak megrontóját nem sikerült felfedeznem benne. A bonviván Vadász Zsolt sem képes a klasszikus hódító-szélhámost hozni, de azért kellemes alakítást nyújt. Vagyis mindenki tisztesen játszik és énekel, de senki sem emelkedik ki, senki sem szárnyalja túl az elvárást.

Illetve talán egy kivétellel: a tévéből is ismerős Faragó András a rendőrminiszter szerepében abszolút nyerő a társulatban, tökéletesen sikerült elkapnia a figurát, sokat nevettem rajta. Leo Fall zenéje tehát tényleg nem okoz csalódást, és bár nem vethető össze Mozarti zsenijével vagy Beethoven mélységeivel, azért igazán szép muzsika. Kár, hogy pont ugyanannyi benne a betű, mint a hangjegy! A zenekar is a helyén van.

De azért akad egy drámai mélypont az előadásban: mégpedig az a másfél perc, amely egy rossz rendezői ötlet eredményeképpen hiphop (értsd: populáris fekete könnyűzenei) motívumokat csempészett bele a klasszikus zenébe. Vagyis akármilyen tetszetősnek is nevezhető az előadás, mégsem állíthatom, hogy a budapesti Madame Pompadour életem egyik legnagyobb színpadi-zenei élménye lett volna. Inkább csak felszínes, könnyed, egy estés szórakozás, amelyet a rendező, a 80 éves Szinetár Miklós megható felköszöntése zárt le.

Persze, ismét hadd mondjam el és zárjam azzal: nem is ez a lényeg. Hanem a közös élmény, amely miatt ez az egyszerű zenés darab számomra mégis életem egyik legemlékezetesebb és legfontosabb színpadi alkotása lett.

Ajánlott olvasmány

2012-02-06T14:48:00.000+01:00

Az utóbbi évek egyik legnagyobb történelmi-politikai tárgyú könyvsikere volt Aczél Endre három kötetes sorozata az Acélsodrony. (Hahner Péter nagyszerű történelmi tévhitei mellett). Nemrég belelapoztam és amolyan retró hangulatba kerülve elolvastam a 70-es és 80-as éveket tárgyaló két vaskos kötetet. Ez a két évtized valamivel jobban érdekelt a hatvanas éveknél, talán azért is, mert abban az időben már éltem, és konkrét emlékeim vannak ebből a két évtizedből, különösen a nyolcvanas évekből.

Bár gyermekkoromban a saját kis szerencsétlen sorsommal voltam elfoglalva, a kiesett információkat a későbbiekben módszeresen pótoltam, tehát elég jól ismerem az akkori korszak bel- és külpolitikai közegét, kulturális természetét, atmoszféráját, ezzel együtt izgalmasnak tűnt így összefoglalva végigtekinteni a meghatározó éveken.

Volt azonban egy kis félelmem is: mégpedig a szerző személye. Aczél Endrét mindig is a legokosabb újságírók és televíziósok közé soroltam, hihetetlenül széles körű tudással, műveltséggel rendelkezik, ez minden interjúból és írásából kiderült. Más kérdés viszont, hogy markáns politikai világképe és irányultsága vajon milyen módon befolyásolja történeti visszatekintését. Inkább közelebb áll hozzám az ő világlátása, mint nem. De azt is tudtam, hogy Aczél karrierje ezekben az évtizedekben indult, ebben a korban építette fel sikeres újságírói pályáját, médiaszemélyiséggé vált, tehát bármilyen ítéletet is fogalmaz meg, sokat köszönhet az akkori rendszernek. Nem vártam tehát azt, hogy objektív szemüvegen át értékelje a Kádár-éra pártirányítású, finoman szólva is elnyomó politikai-kulturális levegőjét.

Félelmem némiképpen be is igazolódott, ennek ellenére mégis izgalmasnak tartottam a két kötetet. Aczél Endre nem képes egészen kívülről, egy objektív történész tekintetével látni és láttatni ezeket az éveket, hiszen közvetlen részese és haszonélvezője volt a rendszernek. Ilyenkor, bármit is tegyen az ember, megengedőbb a korszakkal. Bár a szerző jó pár helyen valóban elfogultságáról tesz tanúbizonyságot, mégis kijelenthetem, hogy a legfontosabb pontokon kifejezetten kritikus szemmel, sőt olykor kegyetlenül kemény hangvételben és meglepően adekvát, korrekt politikai értékeléssel lepi meg olvasóját.

Számomra nem is a politikai állásfoglalásoktól sem mentes részek voltak problematikusak, sőt ezekben inkább kellemesen csalódtam. Bennem inkább a kultúrával és művészettel, a filmmel, az irodalommal kapcsolatos fejezetek keltettek hiányérzetet. Egyrészt sokatmondó, hogy a szerző kit és mit hagy ki könyvéből, illetve kit és mit foglal bele a két kötetbe. Néhol kevésbé értékes művekről és kevésbé jelentős művészekről esik szó, míg szerintem sokkal meghatározóbb életművek, pályák maradnak említetlenül. Másutt viszont középszerű alkotókról és alkotásokról hangzanak el túlságosan elfogult és sok esetben vitatható, rajongással teli ízlésítéletek.

Persze, Aczél Endre szubjektív visszatekintéséről van szó, nem várható el tőle, és ő sem arra törekedett, hogy történelemkönyvet vagy művészettörténeti atlaszt alkosson meg. Mégis bosszankodtam néhány részleten, mint például amikor a Rákosi-korszakot gerinctelenül kiszolgáló (amúgy tényleg profi) pártfilmest, Keleti Mártont nagy rendezőnek nevezi, vagy amikor Kardos Györgyöt, a Magvető Kiadó évtizedeken át regnáló, a rendszer öklének és cenzorának számító igazgatóját a magyar irodalomcsinálás egyik legnagyobb alakjának nevezi. Mentségére szóljon, igyekszik ezekben a fejezetekben is árnyalni a képet, néhol például észre is veszi, hogy túlcsordult a tinta és finomít a szavain, de azért sokkal jobban örültem volna, ha Ranódy László közepes Kosztolányi-adaptációinak vagy az egyébként tényleg fontos Déry Tibor túlzott magasztalása helyett olyan korszakalkotó művészekről is írna, mint mondjuk Tarr Béla vagy Jeles András, akik a nyolcvanas évek meghatározó alakjai voltak. Nem beszélve a Péterek (Nádas, Lengyel, Esterházy) ritka említéséről.

Úgy látom tehát, hogy bár Aczél Endre politikai és történelmi szempontból valóban képben van és igyekszik objektíve, kritikusan számot adni ezekről az évtizedekről, sajnos az esztétikai ízlése, tudása, műveltsége kevés ahhoz, hogy akár a világirodalomról, akár a hazai kulturális életről pontos, világos, kerek képet adjon. Vagy úgy is mondhatnám, hogy a szerző inkább politikai újságíró és a művészet kérdéseiben, legalábbis néhány helyütt, jó szándékú dilettánsként bukdácsol.

Mégis azt kell mondanom, hogy a legtöbb ponton Aczél Endre kifejezetten izgalmas, és remek teljesítményt nyújt. Tömören és korrekten összefoglalja ezeket az éveket, rengeteg témát, személyt és műalkotást érintve, a politikától kezdve a sporton át egészen a művészetekig.

Ami még eszembe jutott: a fiatal generáció számára, ha nem is kötelezővé, de ajánlott olvasmánnyá tenném az Acélsodrony mindhárom részét, hiszen néha elképedve tapasztalom, hogy már a huszonéves korosztály is mennyire kevés tudással rendelkezik a közelmúlt legfontosabb eseményeiről, történéseiről és alakjairól. Arról nem is beszélve, hogy én magam is sok újdonságot fedeztem fel benne. Ami pedig igazán egyedivé teszi ezeket a könyveket, a szerző érintettsége. Aczél Endre, tudósítóként és újságíróként gyakran közvetlen közelről élhetett meg bizonyos eseményeket és találkozott ismert személyiségekkel, vagyis a történelmi szálat rengeteg személyes élmény és anekdota fűszerezi illetve egészíti ki, amelyek kiváló szórakozást nyújtanak.

Hamis ígéret

2012-02-05T23:20:00.002+01:00

Kissé megkésve jutottam hozzá és persze kíváncsian vetettem rá magam. Nem fogok finomkodni, ahogy emlékeim szerint annak idején, majdnem két éve a kritika tette, kertelés nélkül bevallom, hogy Mundruczó Kornél legutóbbi, Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv című filmje szerintem rossz és elhibázott munka. Nem csodálkozom, hogy Cannes-ban mérsékelt tetszés fogadta. (Bár erről nyilván sokan másként vélekednek)

Pedig hihetetlenül jól indul, rendkívül izgalmas a rendező alakja, aki szereplőket válogat és keresi a romlatlan arcot filmjéhez. Nagyjából ez az első húsz perc tetszett, a film viszont itt egyik percről a másikra végérvényesen kisiklik. Pedig nagyszerű a történet. A rendező tizenhat évesen nemzett gyermeke egyszer csak felbukkan, felkeresi teremtőjét. Igazi archetipikus történet, középpontban a fiú frusztrációival és az apa bűnével.

A fiú szörnyeteg, az apa művész. (Itt tapintható ki az ősmű, a Frankenstein.) Az ő kapcsolatuk lényegében egy művészet-lélektani problémát feszeget. Alkotó és művének, a Teremtő és a Teremtett kreatúra ellentmondásos, drámai konfliktusát vizsgálja. Kezdetben azt hittem, Művész és Mű viszonyának mélybúvárlatában lehet részem, ahol a rendező az anyaggal küzd majd. Hiszen a Szelíd teremtés alkotás-lélektani thriller volna, ha működne. Csakhogy nem működik.

Egy darabig reménykedtem, hogy a Fiú első rémtette utáni jelenetek valójában film a filmben, és már azt a filmet látjuk, ahová a művész a fiút beválogatta. Ezt látszottak bizonyítani a sokszor nehézkes, még inkább hamisan csengő párbeszédek. De ahogy haladtam előre, egyre kevésbé bíztam abban, hogy ez az érdekes, bár bizonyos értelemben talán kiszámíthatónak is nevezhető csavar valóra válhat. Nem is jött össze. A fiú és az apa története kerül az előtérbe, a mű, a rendező figurája és alkotóművészete elsikkad. Ennyi erővel az Apa akár hentes vagy bútorszállító is lehetne. Művészet-lélektani mélységek helyett kapunk egy bénán dramatizált emberi konfliktust.

Mundruczó alól kicsúszik a talaj ezen a terepen. Nemcsak a fiú és az apa, illetve a fiú és az anya közötti viszony válik mesterkéltté és színpadiassá, hanem a fiú és a lány láthatólag érzékenyre hangolt kapcsolata is ordítóan hamis lesz. Ez utóbbi különösen fájdalmasan érintett. A fiú szájából elhangzó mondat, miszerint „eleget voltam egyedül, nekem most már feleség kell”, számomra egy gyenge szappanoperát idézett fel. Ahogy kettejük románca is émelyített az üres lakásban. Nem hittem volna, hogy napjaink játékfilmjeiben még találkozhatunk ennyire középszerű és disszonánsan csengő párbeszédekkel, az pedig még inkább csüggesztő látvány, hogy ez a kritikán aluli színvonal éppen az egyik legtehetségesebb filmrendezőnk műhelyének terméke.

Nem vesztegetem a szavakat, a lényeg, hogy Mundruczó filmjében a stilizált, archetipikus történet, vagyis a mű szimbolikája és bonyolult jelentésrétegei egyszerűen képtelenek törésmentesen illeszkedni a cselekménnyel. Nem mondanám, hogy nincsenek erényei, mert a szuggesztív képi világgal és technikai megoldásokkal szinte maradéktalanul elégedett voltam, de a lélektan és a sztori semmilyen módon nem tudott együttműködni a vízióval és a filozófiával.

Néhol tisztes színészi játékkal is találkozunk, bár senki nem nyújt kiemelkedőt a filmben. Az elején például tetszett Mundruczó is, de később alaposan kételkedni kezdtem, hogy valóban jó ötlet volt-e saját magát megtenni a főszerepre. Ahogy azt is elismerem, hogy maga a művészetelméleti dilemma – a művész és teremtett szörnyetegének feloldhatatlan konfliktusa remek nyersanyag. De a két szálat, a történetet és a művészetfilozófiát nem sikerült csomómentesen elkeverni egymással. Akadnak figyelemre méltó pillanatok, de nekem a Szelíd teremtés egy hatalmas ígéret megszegésével ért fel a film végére.

A Delta pont azt tudta, amit itt is tudni kellett volna. Ott az arcok beszéltek és a szöveg is az átlényegített környezetben tisztán és minden modorosság nélkül megszülető jelentést szolgálta. Itt viszont a két világ elcsúszik egymáson, egymás mellett. A Szelíd teremtés szerintem tanulságos kudarc és remélhetőleg egy későbbi nagy mű ígérete.

Hétköznapi pár

2012-01-30T12:16:00.001+01:00

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy pontosan mit akar mondani David McKenzie, a Young Adam és a Hallam Foe című nagyszerű filmek rendezője új művében, de lehet, hogy nem is muszáj értelmeznem, jelentést tulajdonítani a történetnek. Talán arról szól, hogy az igazi szerelem akkor kezdődik, amikor minden érzékelésünket elveszítve összeolvadunk a sötétben a Másikkal. Vagy arról, hogy az emberiség lassan elveszíti érzékenységét és kizárólag a szerelem marad számunkra egyetlen érzéki élményként. Vagy másról. Mindenki találja meg a saját jelentését.

A Perfect Sense apokaliptikus történet. Titokzatos járvány pusztít a Földön. Először szomorúsági roham tör az emberekre, aztán elveszítik szaglásukat, emiatt eltűnnek az emlékek felidézésében szerepet játszó illatok. Utána zabálási roham tör az emberre és elveszíti az ízlelés érzékelését is. Egy dühroham után a hallástól szabadul meg, később pedig beköszönt a vakság, vagyis a sötétség. Kár, hogy a film nem volt elég bátor és itt megállt. Kíváncsi lettem volna, hogy a sötétben mi történik és vajon hogyan jutunk el a tapintás elhalásáig is.

Az egyéni látószögű brit rendező megint Ewan McGregorral forgatott, és bár a spirituális stílus néha átbillen az ezotéria kínos vidékére, ezzel együtt a Perfect Sense figyelemre méltó film, különös atmoszférával és jó pillanatokkal. Már csak azt nem értem, miért találkozom mostanában olyan gyakran Eva Greennel az ilyen művészfilmekben (lásd még pl. Womb), amikor szerintem nagyon középszerű színésznő. Mellesleg, a Womb is valami hasonló hatást tett rám, mint a Perfect Sense. Nem rossz film, de túlságosan sokatmondó akar lenni. McKenzie legjobb filmje még mindig a Young Adam.

Hétről hétre

2012-01-30T11:35:00.002+01:00

Saját bevallása szerint Jack Ketchum (akinek valódi neve egyébként Dallas Mayr), azért írta meg A szomszéd lány című regényt, mert rendszeresen felbosszantotta, amikor egy szocio- vagy pszichopata rémtetteiről hallott a médiában. Hogy őszinte legyek: nem csodálkozom. Engem is kiakaszt az a rengeteg kretén állat, akiknek véres mészárlásairól az idióta média napról napra beszámol.

A szerző nem tudott szabadulni annak az elítélt nőnek a szörnyű arcától, aki gyermekei közreműködésével halálra kínzott egy diáklányt még 1965-ben Amerikában. Ez a megtörtént eset jelentette a könyv alapját, amely persze a regény lapjain fikcióvá érett.

Az ötvenes években járunk, nagyjából ugyanolyan amerikai kertvárosi környezet tárul fel a regényben, mint Stephen King AZ című remekművében (maga King is méltatja Ketchum írói működését). Egy testvérpár árván marad, mert szüleik autóbalesetet szenvednek. A két lány rokonokhoz kerül, ám a nagynéniről lassan kiderül, hogy vérszomjas fúria, sőt elmebeteg némber, aki saját szexuális frusztrációi miatt a nagyobbik lánytestvért saját gyermekei és a környékbeli fiúk segítségével egy teljes nyáron át kínozza.

A cselekmény némileg eltér a valóságból származó alapsztoritól, ettől függetlenül tényleg bőszítő, ha az ember arra gondol, hogy mindez nagyjából ugyanígy valóban megesett. A történet elbeszélője, a már felnőttként visszatekintő és bűntudattal viaskodó szomszéd srác, aki kezdetben kívülállóként szemtanúja a sorozatos kínzásoknak, később azonban feltámad a lelkiismerete és megpróbálja kiszabadítani a lányokat. Ő testesíti meg a regény etikai nézőpontját, az ő félelméből, tépelődéseiből, dühéből és ítéleteiből táplálkozik az olvasó jelentésképző, értelmezési horizontja.

Bár a fordítás helyenként szerintem nem egészen kimunkált, és talán Jack Ketchum sem a világ legjobb szépírója, ez a könyv tényleg felkavaró és izgalmas olvasmány. Pontosan azt a jogos haragot ülteti el bennünk, amelyet a szerző érezhetett, amikor hasonló őrültekről olvasott. Mert egyszerűen lehetetlen belenyugodnunk abba, hogy ilyen beteg lények kószálnak körülöttünk a világban. Pedig ha megnézünk egy mai bulvárhíradót, nyilvánvaló, hogy ma is közöttünk élnek és hétről hétre aktiválják magukat. (Párhuzamok: William Golding, Truman Capote és Stephen King)

A regényből film is készült, hamarosan megnézem.

Kár érte

2012-01-28T20:38:00.001+01:00

A játékos gyermeki nyelv mindig fontos szerepet játszott az elbeszélői technikában akár konkrét hősökhöz kapcsolva, akár általánosan, a gyermeki én dikcióját megragadó formában. Nekem leginkább a kamasznyelv markáns karakterekhez köthető remekművei voltak emlékezetesek, gondoljunk csak a Zabhegyezőre, Emile Ajar Előttem az élet, vagy éppen Végel László Egy makróemlékiratai című regényére. Ezúttal még távolabb hajózunk életkorban: a vizsgált könyv egészen kicsi és néha nagyobbacska gyermekek hangján szólal meg.

Úgy tűnik nekem, Podmaniczky Szilárd mostanában a kortárs irodalom kívülállója lett. Korábban is jeleskedett abban, hogy különleges szövegtípusokban utazott, a Képlapok a barlangszájból vagy a Szép magyar szótár is erről tanúskodik, vagy a XX. század története szemelvényei, amelyek az ÉS-ben jelennek meg hétről hétre. Ami pedig még érdekesebb, hogy egy ideje szerzői kiadásban adja ki műveit, az ismert szépirodalmi műhelyek helyett.

A Kisgyerekek emlékiratai című új könyve fikciós gyermekvallomások gyűjteménye, melyben gyermekek mesélnek magukról, szüleikről, testvéreikről, az iskoláról, egyszóval a mindennapjaikról. Ezek a szövegek általában a megjelenített gyermek halálával, vagy legalábbis valamilyen sötét és tragikus cselekményzárlattal érnek véget. A szövegek fő stilisztikai vonása a kegyetlen és abszurd, néha morbid irónia vagy sorsirónia. A szülők és gyermekek Podmaniczky által megformált világában nem csupán a mindennapok szituációi jelennek meg, a családi vacsorától a házastársi konfliktusokig, hanem a mai magyar valóság ismerős elemei, a munkanélküliségtől a hiteltörlesztésig. Ezeket a véresen komoly és legtöbbször szomorú élethelyzeteket az ártatlan gyermeki tekinteten és hangon átszűrve kapjuk meg. A gyermek általában keveset (vagy túl sokat) ért a körülötte zajló problémákból és végül ő lesz az, aki megszenvedi környezete változásait vagy konfliktusait, legtöbbször visszavonhatatlan formában, élete elvesztésével, szörnyű és olykor groteszk balesetekben vagy a családon belüli erőszak során.

A szerző azt írja a fülszövegben, hogy „ezek a tiszta, sérülékeny és kiszolgáltatott gyerekhangok” megváltoztatták írói gondolkodását. Nem kétséges, hogy a gyermeki hang, a mindennapok banalitása és a tragikum kölcsönhatásából viszonylag erős szövegeket kap az olvasó, ám a működőképes nyelvi konstrukciót elrontja, hogy egyrészt ezek a gyermeki hangok néha észrevétlenül átbillennek a mindentudó felnőtt elbeszélő nézőpontjába, másrészt Podmaniczky gyakran lecsúszik a legolcsóbb nyelvi poénok szintjére és a szövegeket néhol belengi a Besenyő család szelleme.

Tudom, ez kemény ítélet, de én tényleg ezt éreztem: a szerzőt mintha elsodorná a maga által teremtett nyelv öntörvényűsége és nem tud megálljt parancsolni a lapos humornak. Olvasás közben úgy tűnt, hogy talán nem ártott volna, ha mondatait egy avatott szerkesztő megrostálja. Lehetséges persze, hogy ez meg is történt, akkor viszont nem elég körültekintően. Figyelemre méltó olvasmány a Kisgyerekek emlékiratai, de azt hiszem, a néhol felbukkanó rossz nyelvi humorral és az elbeszélői hang következetlenségeivel a szerző egy remekmű lehetőségét játszotta el. Kár érte.

Vérontás nélkül

2012-01-15T23:08:00.001+01:00

Bevallom őszintén, kissé csalódott vagyok. Nemcsak azért, mert túl rövidnek találtam. Előre bekalkuláltam, hogy nem lesz monumentálisan intenzív moziélmény ez a kamaradarab, mégis annyira kíváncsi voltam Yasmina Reza színpadi művének Polanski-átiratára, hogy végül ez a döntés született szombat este. Szóval tudtam, hogy rövid lesz, de azért ilyen kurta filmre mégsem számítottam. Már éppen belejöttem, amikor hirtelen vége szakadt.

Ez persze a kisebbik baj. Sok jót hallottam erről a darabról és meg voltam győződve róla, hogy rendkívüli szövegadaptációt látok majd nagyszerű színészekkel. Ám a darab mégsem eget verő munka. Egyrészt hiányoltam belőle a vérdrámai vonalat. Ez inkább csak laza szatíra, könnyen betájolható karakterekkel. Mintha egy kései Woody Allen-mű peregne, a szokványos New York-i pofákkal. Kétségtelenül eltalált figurákról van szó, de néhol ugyanarra a mesterkélt párbeszédekre és középszerű szituációkra bukkantam, mint egy-egy gyengébb Allen-komédiában.

Vannak benne azonban fantasztikusan jól megírt részek. Vagyis hullámzó a színvonal: közepes dialógusokat és kissé modoros jeleneteket hihetetlenül kiváló emberi pillanatok követnek. De mégsem remekművet, drámai szatírát láttam, inkább csak amolyan bulvár-drámát, sok-sok közhellyel és az átlagnézőhöz igazított poénnal. A színészek is jók, de Christoph Waltz kivételével mindegyik szereplő belecsúszik a túljátszásba, manírok sokasága hullik le a vászonról. A hollywoodi sztárok az osztrák színész-zseni nyomába sem érnek. Waltz még az európai színésziskola gyermeke: pontosan tudja, hogy a kevesebb: több. De az amerikai hírességek sajnos Oscar árnyékában élnek, szinte versenyszerűen próbálják lejátszani egymást a "színpadról" . Különösen Jodie Foster játéka hat mesterkéltnek, és John C. Reilly a legjobb Waltz után.

Ezzel együtt mégis kellemes szórakozásnak nevezném a Carnage filmváltozatát, és ebben nyilván a mozilátogatás körülményei is közrejátszottak. Nem mindegy, kivel megyünk moziba. Ami pedig Polanskit illeti: néhány formai megoldáson kívül alig találtam a keze nyomát.

A jó katona

2012-01-13T22:33:00.000+01:00

Még valamikor novemberben olvastam el ezt a regényt, amely egy kevéssé ismert angol szerző, bizonyos Ford Madox Ford munkája, amelyet ugyanakkor a nagyvilágban kultikus tisztelet övez és remekműveknek kijáró rajongással említ az irodalomtörténet.

Legelőször nyilván egyik kedvenc irodalomtörténészem és műfordítóm, Bényei Tamás tollából olvashattam róla, de találkoztam a nevével különféle irodalmi enciklopédiákban is már, így amikor megláttam a boltban az újra kiadott kötetet, azonnal tudtam, hogy muszáj kézbe vennem. Az egyébként termékeny írót, akit valamiért elhanyagolt a hazai kánon, én magam sem ismertem korábban, csak abban voltam biztos, hogy érdemes rá figyelnem, mert csupa nagyszerűt olvastam róla.

A fülszöveg is felkeltette az érdeklődésemet, mely így hangzik:

"lélektani megfigyelésekben gazdag, szinte pszichológiai tanulmánynak is beillő kis remekmű .... a szenvedély regénye. Narrátora, Dowell, a megcsalt férj, egy jámbor, meglehetősen szentimentális és a vakságig hiszékeny amerikai kvéker milliomos, visszaidézi az angol Ashburnhamékkel való viszonyuk tíz esztendejének eseményeit, ám amikor leül, hogy megírja a történteket, még nem tud mindent, nem is emlékszik tisztán mindenre, emlékei közt nem látja még az összefüggéseket. Ahogy fejezetről fejezetre előbbre halad az elbeszélésben, részben a természetes asszociációk, részben az elbeszélés során történő újabb események hatására egyre szélesebb, koncentrikus körökben elevenednek fel és kapcsolódnak össze emlékei, világosodnak meg addig homályos mozzanatok, rejtett rugók és összefüggések. A világ legszomorúbb történetében semmi sem az, aminek elsőre látszik: Dowell előtt ugyanakkor tárul fel a meztelen igazság a maga iszonyú teljességében, amikor az olvasó előtt."

Ford Madox Ford amúgy Joseph Conrad tanítványa volt és az angol regénytörténet egyik legkiemelkedőbb alakja. A fülszöveg nem hazudott: valóban kitűnő alkotásra leltem, amely Szíjgyártó László fordításának köszönhetően képes volt felvillantani az eredeti mű különleges nyelvét. Az elbeszélő szellemi detektívmunkája, a múlt történéseit felfedni igyekvő monológja a modernitás lélekelemző óriásaira emlékeztetett (Proust, de akár Thomas Mann) illetve a korabeli brit írásművészet (Conrad, Woolf) világával is egyértelműen rokonítható, ugyanakkor hihetetlenül egyedi szöveg, amely nem csupán lélektani feszültséggel, keserű létfilozófiával, de hatalmas nyelvi eleganciával és kőkemény iróniával, humorral is rendelkezik. Mindenképpen figyelemre méltó szerzővel találkoztam és nehezményezem, hogy csak most sikerült megismernem, sőt azt kell mondanom, érdemes volna még mást is olvasni tőle - már ha találnék bármit is még a munkáiból, mert a szerző műveivel sajnos mindmáig nem vagyunk elkényeztetve.

Kis vigasznak számít, hogy Bényei Tamás fordítóként múlt év végén egy újabb remekművel is meglepett, amely nemsokára természetesen a terítékemre kerül. Legyen meglepetés.

Eden Brown Torino

2012-01-04T00:54:00.001+01:00

Volt egy olyan érzésem ennél a filmnél, mintha az Eden Lake párdarabját látnám. A bandába verődő fiatalkorúak erőszak-ámokfutásáról szól a Harry Brown is, azonban más végkifejlettel, mint az Eden Lake esetében.

Itt is, ott is Anglia, ám a törékeny házaspár helyett ezúttal egy látszólag öreg úriember az egyik áldozat, akiről sokatmondó elhallgatások után idővel sejteni lehet, hogy valamikor kőkemény katona volt. Michael Caine alakja hasonlít a Gran Torino Clint Eastwood-karakterére: veterán hős, a régi idők embere, aki még hisz az ősi harcszellemben, a szemtől-szemben küzdelemben (és nem is palástolja érzelmeit, mint Clint) , és aki pontosan tudja, hogy a fiatal kábítószeres banda ördögi, gyilkos balhéinak semmiféle értelme, még annyi sem, mint a régi háborúkban, ahol legalább nemzeti eszmék játszottak szerepet.

Végül legjobb barátjának halála döbbenti rá arra, hogy nem futamodhat meg végzete elől, és meg kell mérkőznie a nihilista kölyökbandával. Ahogy az Eden Lake konklúziója, a Harry Brown is azt sugallja, hogy mi magunk, felnőttek vagyunk a felelősek az új generáció kegyetlen, érzelemmentes és mindenféle emberi értelmet nélkülöző, céltalan mészárlásaiért. De ebben a filmben akad némi elégtétele is a nézőnek: a fantasztikusan játszó Michael Caine ugyanis apró reményt villant fel: ha hiszünk a régi értékekben és elég bátrak vagyunk cselekedni, legalább ideig-óráig szembeszállhatunk a démoni értelemnélküliséggel. Bár az sem elhanyagolható körülmény a filmben, hogy Caine figurája is már csak azután változik vissza bosszúálló vitéz katonává, amikor már mindent elveszített. Nem biztos, hogy ezt ki kell várnunk.

Daniel Barber munkája, ha nem is remekmű, de nagyon jó kis mozi, néhány egészen különleges és lenyűgöző pillanattal.

A művész portréja

2011-12-29T23:49:00.003+01:00

Elképesztően szuggesztív képekből és hangokból áll ez a film. Nicolas Winding Refn munkássága, elsősorban a Pusher-trilógia miatt, annak is a második és harmadik részétől főként, az utóbbi két évben erősen érdekel. Féltem az új filmtől, mert bár Cannes-ban indult a Drive, de a plázák is vetítették és úgy gondoltam, talán elkurvul a fiú. De engedményeknek nyoma sincsen.

Ugyanaz a kegyetlen hangvétel, szűkszavú történet, kemény stílus, félelmetes feszültség, illetve egzisztencialista filozófia, és persze ugyanaz az önsorsrontó figura, ezúttal már-már mitikus magasságokig emelkedve a kidolgozott, mégis szabadon értelmezhető karakter. Ryan Gosling fantasztikus játéka, ez a múlt nélküli alak, pár ecsetvonással, lényegében a szabálytalan alkotói tehetség, a kudarcos, ám megalkudni képtelen művészlét metaforája. A Drive lényegében a posztmodern filmművészet Tonio Krögere - Ryan Gosling sem képes beolvadni a szőkék és kékszeműek világába.

A konkrét történet itt is alig számít. Sokkal inkább a hangulat, az atmoszféra, az arcok és színek, hangok. Akárhol játszódhatna, mindegy, hogy éppen ez Amerika. Bár az amerikai srác figurája fontos motívum - mégis olyan, mintha Koppenhágában lennénk újra. Refn most is ügyes. Nem lett jobb, mint a Pusher, de kifejezetten jó film. Nagyon tetszett.

Top 100 Irodalom - 1. József Attila

2011-12-22T21:42:00.000+01:00

Teljesen egyértelmű, hogy ő az első.

Ha Kafkától származik a Történet, Bernhardtól pedig az irodalmi nyelv, akkor József Attila az a szerző, aki megtanított a szavakra, aki megtanított beszélni. Az ő költészete az első forrás, tőle tanultam az anyanyelvet. A legelemibb és legbonyolultabb érzések, a szerelem, a szeretet, a derű, a szomorúság, az árvaság és a magány, a düh és a harag, a vágy és a félelem, a féltékenység és a bölcsesség - minden tőle ered. Ő az, aki mindent tud rólam, anélkül, hogy ismert volna.

Gyanítom, hogy sokan vagyunk így ezzel. Univerzális elme volt és nagy kár, hogy sohasem tudjuk őt lefordítani hézagmentesen idegen nyelvre. Egyszeri és megismételhetetlen, tragikus és zseniális csoda, amit létrehozott.

Aki nem ismerné. (?)

Top 100 Irodalom - 2. Thomas Bernhard

2011-12-21T20:40:00.004+01:00

Ha Kafka világképben és történetben volt ifjúságom meghatározó élménye, akkor az ugyancsak német nyelven alkotó Thomas Bernhard nekem az érett férfikor legalapvetőbb nyelvi tapasztalata. Márpedig Nyelv nélkül a Történet mit sem ér.

Az osztrák szerző szerintem Kafka örököse is egyben, viszont Kafkával ellentétben őrült humora van. Ő mutatta meg nekem tulajdonképpen, hogy mit is jelent a Nyelv. Volt persze jó néhány magyar szerző is, aki megtanított erre, de Bernhard a nyelv határait szétfeszítő monológjaival olyan felszabadító hatással volt rám, mint amikor egy tüdőbetegnek végre megfelelő gyógyszert adnak és a sok-sok váladék a bedugult hörgőkből egy csapásra felszakad.

Thomas Bernhard a huszadik századi osztrák irodalom legnagyobb mestere. Egyedülálló hangot teremtett. Egy öntörvényű beszédmódot, amely nem kímél senkit és semmit, még önmagát, sőt az olvasóját sem. Nincs időm most elkezdeni Bernhard nyelvének mélyreható vizsgálatát, ehhez hadd ajánljam inkább a kedvenceimet. (Sajnos aki olvasni szeretne tőle valamit, nehéz a dolga, mert jelenleg szinte semmi sem kapható tőle.)

Fagy, A mészégető, Irtás, Régi Mesterek, A menthetetlen, Wittgenstein unokaöccse, Önéletrajzi írások, Kioltás, Megzavarodás

És vannak még itt és itt és itt is dolgok róla.

Top 100 Irodalom - 3. Franz Kafka

2011-12-20T21:41:00.000+01:00

"Életem magányos, fekete karó, hófödte síkság közepén. Valaha leverték s ott feledték."

Nehéz bármit is mondani fiatalkorom legnagyobb prózaírójáról, akinek nyelvi és emberi határokon billegő élete és pályája ma már irodalmi mítosz. Franz Kafka történetei hajszálpontosan leképezték azt a világot, amelyet magam körül és magamban érzékeltem, láttam. A sötét atmoszféra, a groteszk és gyakran félelmetes történetek a létezés abszurditását és beláthatatlanságát közvetítették számomra és alapvetően meghatározták egész létélményemet. Közvetlen rokonságot éreztem vele, leszármazottjának, örökösének tekintettem magam. Minden mondatában magamra ismertem. A világ és a szöveg, mint Történet, nekem Kafkával kezdődött és leszámítva néhány körülményt, ma is kafkai történetként tart.

Mindent olvastam tőle. Az elbeszéléseit, a naplóit és leveleit, és persze a regényeit. És mindenütt ugyanazt találtam. Természetesen a kisprózák a kedvenceim és persze a regények, elsősorban A per. Ez az utólag, töredékfejezetekből összerakott furcsa regény mindent visz nálam. Az ő életműve tökéletes tükre a huszadik századnak és egyben az én életemnek is.

Top 100 Irodalom - 4. Marcel Proust

2011-12-20T12:05:00.000+01:00

Itt sem tudok mást csinálni, csak ismételni önmagamat. Amit már egyszer megírtam.

Marcel Proust regényciklusa számomra az elmúlt másfél évtized talán legmeghatározóbb olvasói élményét jelentette. Proust volt az a szerző, aki nem egyszerűen egy fontos olvasmánnyal ajándékozott meg, hanem lényegében átalakította a világképemet.

Amíg Az eltűnt idő nyomában című regényt nem ismertem, azt hittem, hogy a túlérzékenység betegség, amelyet a külvilágban rejtegetnem kell. A Swann elolvasása után döbbentem rá, hogy ez nem így van. Ez nem valamilyen kóros fogyatékosság, hanem egy olyan emberi képesség, amely nem mindenkinek adatik meg és ha elég okosan bánunk vele, rendkívül gyümölcsöző is lehet. Nem könnyű persze ezzel a szellemi adottsággal boldogulni a világban, sőt megnehezíti az ember életét, de ha sikerül felhasználnunk és megbékélnünk vele, akár nagy eredményekre vezethet.

A Swannt annak idején egyetlen éjszaka alatt olvastam el és szó szerint beleizzadtam. Nemcsak szellemi értelemben tett rám mély benyomást, hanem fizikailag is közvetlenül érzékeltem az energiáját. Azon az éjszakán újjászülettem. Megértettem, hogy azok az érzések, gondolatok, az idő és a tér, az emberek és a világ ennyire intenzív befogadása és megtapasztalása nem pusztán az én saját ügyem. Nem vagyok egyedül, hiszen Proust hajszálpontosan ugyanazt a lélektani működést örökítette meg, amely gyermekkorom óta engem is jellemzett. Olyan műgonddal, aprólékos részletességgel kidolgozta és formába öntötte ezt az érzékenységet, mintha a saját pszichémbe pillantottam volna bele.

Az eltűnt idő nyomában hét kötetből áll és francia nyelven 1913 és 1927 között jelent meg. Magyarul legelőször 1937-ben látott napvilágot az első kötet, majd 1938-ban a második, mindkettő Gyergyai Albert fordításában. Utána pedig csak 1981-ben jött a harmadik, szintén Gyergyai munkája, és csak 1995-ben követte a negyedik, amelyet már Jancsó Júlia jegyzett. 2009-ben jelent meg végre a hetedik, befejező könyv, A megtalált idő, csaknem 82 évvel az első francia nyelvű kiadás után.

Természetesen szót kell ejtenünk a magyar fordításról. Ahhoz, hogy lássuk és érzékeljük a szöveg igazi mélységeit, sajnos meg kellene tanulni anyanyelvi szinten franciául, de mivel erre nem mindenkinek van lehetősége, magyarítani kell a könyvet. Gyergyai Albert fordításai, bár közvetítették és meghonosították a kultikus szerző hangnemét, már kissé avíttnak tűnhetnek. Nem ismerem az eredeti szöveget, de Jancsó Júlia átültetései, szerintem kiváló minőségűek és megragadták a regény világát. Az ő mondataitól maivá vált a szöveg, miközben Proust kissé dekadens, múlt századi dikcióját is sikerült megőriznie. Összességében azt mondhatnám: pontos, érthető és élvezetes. Úgy hírlik, hogy nemsokára belefog az első három Gyergyai-féle kötet újrafordításába is, ami nagy ajándék volna.

Az eltűnt idő nyomában egyik nehézsége nemcsak a hosszú mondatokban, hanem a társasági összejövetelek, a korabeli szalonélet embertelenül aprólékos bemutatásában, sok száz szereplő nyomon követésében is rejlett. A sznob Proust, aki élményanyagát ebből a közegből gyűjtötte, néhol próbára teszi az olvasói türelmét. De ha valakit foglalkoztat az idő és az emberi psziché működése, annak el kell olvasnia. Nem csupán egy izgalmas szöveg megismerésében, hanem önmaga újraalkotásában is részesülhet.

Top 100 Irodalom - 5. Nádas Péter

2011-12-18T22:12:00.000+01:00

Minél közelebb érek a végéhez, a legnagyobb kedvencekhez, egyre kevésbé tudok hiteles irodalomelméleti magyarázatot adni arra, vajon miért pont ők azok. Egyszerűen csak azért, mert tőlük tanultam a legtöbbet, mert a legjobb barátaim voltak a legnehezebb és a legszebb percekben, mert ők tettek azzá, ami ma szellemi szempontból vagyok. Vagyis szinte mindent nekik köszönhetek.

Annak idején szabadságot vettem ki, hogy zavartalanul elmerülhessek Nádas Péter kulcsfontosságú nagyregényében. Az Emlékiratok könyve akkora élményt jelentett, hogy hosszú évekig Nádas mondatainak hatása alatt álltam. Vagyis igazi Nádas-rajongó lettem és bármit írt, elolvastam.

Nádas még a klasszikus modernség örököse. Nem csupán a regény műfaját értelmezi újra, hanem az egész modernitást írta meg. Lényegében azt a feladatot végezte el a nyolcvanas években magyar nyelven, amelyet annak idején németül Thomas Mann. Ez a megkésett gesztus, a posztmodern irodalom eszköztárával együtt pedig egy hatalmas remekművet eredményezett. Az Emlékiratok könyve nem csupán cselekményében, több síkon játszódó regényidejében, elbeszélő hangjaiban és történetvezetési formájában egyedülálló munka irodalmunkban, de mondatalkotása is lenyűgöző.

Borzasztóan szerettem az Évkönyv című munkáját is, amely szinte az Emlékiratok utóhangja, míg egyben a naplóforma új útjait, esszé jellegű formáját is kijelölte számomra. Csak ezután fogtam bele korai kisregényébe, az Egy családregény vége nem csupán személyesen érintett meg, de formailag is megmutatta, hogyan lehetséges tömören robbanásig feszült prózát írni, a saját élményanyagból.

Nádastól aztán sok mindent olvastam még, szinte mindent, de két szöveg volt még rám hatalmas hatással. Az egyik a Saját halál című szövege, amelyben a saját létfilozófiai gondolataimra ismertem és ma is a magyar próza egyik legnagyobb teljesítményének tartom.

A másik pedig természetesen a Párhuzamos történetek.

Nádas tizennyolc éven keresztül dolgozott nagyregényén, három kötetből áll, összesen ezerötszáz oldalnyi terjedelemben, a kötetek külön is rendelkeznek címmel: A néma tartomány, Az éjszaka legmélyén, A szabadság lélegzete. A szerző ezúttal is az emberi létezés legmélyebb bugyraiba ereszkedett, egy új szerkezetbe ágyazva hozta létre Magyarország és Európa, ember és ember, élőlény és világ bonyolult viszonyát. Ez a szerkezet elvileg a végtelenségig folytatható, nyitott művet eredményezett.

Egymást keresztező sorsok, vagy éppen csak közvetetten érintkező sorskapcsolódások, viszonylag független történetszeletek sorakoznak a regényben mindenfajta erőszakos összefoldozás nélkül. Néhány élet folyásába bepillanthatunk, belekóstolhatunk egyes szereplők jellemébe, földi idejük fontos állomásaiba, aztán haladunk tovább idő és tér vonatán, nem tudni hová és miért, egyáltalán: minek.

Ami számomra újnak hatott, Nádas átalakított testnyelve. A korábbi emelkedett hang helyett egy markáns tónus jelent meg az új regényben, amely kitűnően ötvözte a klinikai terminológia, a trágár beszéd és az erotikus hagyomány stílusrétegeit. Itt azonban vigasztalanabb lett korábbi világképéhez képest. A Párhuzamos történetek lapjain nincs egyebünk a testünkön kívül. Egy hatalmas húsdarab vagyunk, telve váladékkal, zabálni és szaporodni akarással, ugyanakkor könnyedén elpusztítható, pici kis áldozatok is, gerincvelőnk a megfelelő hőfokon megsemmisül, mint a foglyoké a haláltáborok hullaégetőiben. Ebben a könyvben szinte minden sors, életút, történettöredék egy-egy végletekig magára utalt lény harca a saját testére utaltsággal, esendő létezésével. Nincs menekvés önmagunk, és persze a Másik elől.

Az emberi személyiség olyan bonyolult, millió rétegből összeálló átláthatatlan természeti konstrukció, amely egy másik személy számára mindig idegen test, elkülönülő tárgy lesz. Senki sincs tisztában szerelme, társa, barátja, legközelebbi hozzátartozója, saját gyermeke valós szándékaival, cselekedeteinek igazi rugóival, de még közvetlen, elbeszélhető tapasztalataival sem. Egymás mellett élünk és halunk, anélkül, hogy ismernénk életünk útitársait és ők sem ismernek minket. Az emberi nyelv pedig nem csupán pimasz akadály, hanem súlyos konfliktusokat generáló bombatöltet. Így élünk egymás mellett, mindenfajta igazi találkozás nélkül, és nem vagyunk egyebek, csak a természet elszigetelt, halálra váró élőlényei, a történelemben magányosan megtörténő Párhuzamos történetek. Mert ez az egyetlen, ami megmaradt: néhány történet, ami részben elbeszélhető.

Nádas Péter, meggyőződésem, hogy a ma élő legnagyobb magyar írónk. Kár, hogy ezt csak kevesen tudják. Még itt, hazánkban is.

Nem tudom mással lezárni ezt a szöveget, csak az Emlékiratok könyve utolsó mondataival. Mert ez nekem szinte mindent jelent.

"Hogy akkor ilyen egyszerű.

Arra gondolt, hogy akkor ilyen egyszerű.

Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden."

Top 100 Irodalom - 6. Thomas Mann

2011-12-17T21:57:00.003+01:00

Talán egész fiatalkorom legmeghatározóbb elbeszélése Thomas Mann egyik szövege volt, a Tonio Kröger. Művész és polgár, vagy az író és a hétköznapi ember feloldhatatlan viszonya világított rá először számomra 17 évesen, hogy sohasem lehetek része a "szőkék és kékszeműek" világának. Nagyjából ugyanilyen hatással volt rám a Halál Velencében, amely Tadzio alakjában az idealisztikus szépség, vagyis a művészetté tett emberi szépség iránt táplált végzetes vágyat tárta fel előttem. Ez a két kisregény vagy elbeszélés a mai napig meghatározza helyemet a világban.

Aztán jöttek a regények. A Buddenbrook-ház, a Doktor Faustus és persze A varázshegy. Mindegyik nagyon tetszett, de ez utóbbi lett a kedvencem. Hans Castorp filozófiai, lélektani és művészetelméleti fejlődésregénye hatalmas olvasói élmény volt és hosszú évekre kijelölte a lehetséges belső utakat.

Thomas Mann egy régi világ alkonyát írta meg, én pedig rengeteget tanultam tőle, esztétikai, etikai, lételméleti szempontból egyaránt. Hatása még Márai hatásán is túltesz. Írói stílusa is fontos iránytű volt és marad. Ha valakiről, róla igazán kijelenthető, hogy igazi szépíró volt, hogy szépirodalmat írt. Ragyogó mondatokkal ajándékozott meg, de ez egyúttal azt is jelentette, hogy ő volt az utolsó szerző, aki így írhatott, ezen a kifejezetten szép nyelven. Ami nyilván a fordítások érdeme is.

Top 100 Irodalom - 7. Kosztolányi Dezső

2011-12-16T21:41:00.002+01:00

Azt hiszem őt nem kell különösebben bemutatnom. Tizenévesen a legjobb barátom volt és ma is az. Majdnem mindent tőle tanultam és kaptam. Könnyedén egymásra találtunk, mert hasonlítottunk egymásra. A gyermeki játékosság, a humor, a filozófia, a nyelv öröme és a legpokolibb fájdalom egyszerre van jelen életművében. Nehéz volna választanom, mit szeretek jobban tőle. Talán a novelláit és a verseit leginkább. Utána jönnek a regények. De nincs igazi sorrend. Legfeljebb kedvencek vannak. Talán ez. Vagy akár ez. Ami biztos, hogy Kosztolányi számomra a magyar irodalom egyik legnagyobb mágusa, akiben tökéletesen otthonra leltem.

Top 100 Irodalom - 8. Jerome David Salinger

2011-12-15T19:02:00.000+01:00

Örök kedvenc. Egy nagy magányos amerikai író, aki mitikus irodalmi alakká vált. Salinger, a Zabhegyező (The Catcher in the rye) című klasszikus kultregény szerzője. 1965-től nem publikált, nem adott interjút, nem mutatkozott a nyilvánosság előtt.

A Zabhegyező ma is a világirodalom egyik leggyakrabban vásárolt könyve és hazánkban is kultusza volt, mégis napjaink félreértett alkotása lett. Kamaszregényként van nyilvántartva, ami óriási hiba. A regény hőse, Holden Caulfield ugyanis nem csupán a kamaszlázadás, a szülőkkel, az iskolával, a világgal és a társadalommal való szembenállás korszakalkotó figurája, hanem minimum filozófus vagy próféta. A Zabhegyező nem ifjúsági fejlődésregény, hanem filozófiai mű. Kortalan remekmű: a cselekményt, a nyelvet és a jelentést, illetve a mű esztétikai igazságát olyan természetes módon sűríti egy srác torkába, olyan lazán hangol össze formát és tartalmat, hogy a határok láthatatlanok maradnak. Holden tehát nem egyszerű fiú, hanem kiválasztott. Az ő nézőpontja, narrációja olyannak mutatja meg a világot, amilyen valójában. Miközben különféle emberekkel kerül kapcsolatba és szemléli a körülötte zajló életet, miközben beszél, ítélkezik, szinte átvilágít a tekintetével minket. Meglátja a hazugságainkat, a gyengeségeinket, megmutatja, hogy ez a hely, ahol és ahogyan élünk, mennyire szánalmasan kisszerű, sekélyes, átláthatatlan és élhetetlen. Salinger hőse pontosan úgy képes látni a világunkat, ahogyan az van. De nem merül ki ennyiben a dolga, hiszen érzi, hogy ennek a tudásnak a birtokában felelősséggel tartozik az emberekért. Ezt mutatja meg annak a fikciónak a leírása, melyből az eredeti cím, The Catcher in the Rye, ered és amely a regény meghatározó kulcsmozzanata lesz. Vigyázni akar a gyerekekre. Ennek a prófétikus küldetéstudatnak felemelő kifejeződése a húga iránti gyengédsége. Holden végül csupán azért tér vissza a mi világunkba, mert szereti a húgát és tudja, vigyáznia kell rá. Illetve, az összes gyerekre, azaz ránk, mindenkire.

(Gyepes Judit átültetése ugyan szerintem kissé megkopott, akadnak benne elavult, az akkori hangnemet, a szlenget megragadni hivatott kifejezések, de alapvetően jó átültetése a regénynek. Keményen kopognak benne Salinger mondatai, ahogy kell és magán hordozza keletkezési idejének atmoszféráját.)

Meggyőződésem, hogy Salinger minden műve erről a tudatállapotról, a világot és az embereket tisztán és részvétteljesen látó alakról szól, aki olyan tudást birtokol, amilyent csak a vallásalapítók szoktak. Ez pedig a Zabhegyezővel nem ért véget, hanem inkább kiteljesedett. Pár évvel később a Glass család dolgaiba nyújtott beavatást, és ebből a ciklusból a Magasabbra a tetőt, ácsok! kétségtelenül majdnem ugyanolyan színvonalú kisregény, akár az elődje. Ugyancsak jó, bár már kissé görcsösre sikeredett Seymour Bemutatása. És persze itt van Franny és Zooey története, a Glass famíla két kicsi sarjának két délutánja. Salinger ezekben a kötetekben Holden hangjánál mélyebb pont felé tartott, melyet az irodalomtörténet általában a miszticizmusba hajló szellemi területként jelölt meg, sőt sokan krisztusi magatartásformát, buddhista létfilozófiát láttak benne. Azt a tartományt térképezte fel, ahol már a nyelv és a cselekvés sincs jelen.

Ennek a némaságnak volt megtestesítője Seymour figurája, akit személyesen alig ismerhet az olvasó, csak különféle történetekből és testvérei elbeszéléséből alkothatunk képet a személyiségéről. Rejtélyes alak, nem sok mindent lehet tudni róla, csak azt, hogy különösen viselkedett, írogatott is, de aztán végzett magával. Öngyilkosságát a szerző egyik elbeszéléséből ismerhetjük meg. (Ilyenkor harap a banánhal) Salinger végül Seymour alakjában találta meg azt a személyt, aki hordozójává válhatott ennek a túlérzékeny, ám a világot mégis kívülről szemlélő, szenvtelen és a mindentudásba belefáradt hangnak. Seymour nincs jelen, hallgat, de pontosan tudjuk, mi az, amiről hallgat. Ha visszatekintünk, nem túl meglepő, hogy e figura megalkotója, Salinger is végül elnémult, sőt eltűnt a mi nevetséges, kegyetlen világunkból.

Top 100 Irodalom - 9. Krasznahorkai László

2011-12-14T21:30:00.002+01:00

Krasznahorkai László 1985 óta egyik központi alakja irodalmunknak. Ebben az évben jelent meg első regénye, a Sátántangó, amely egy csapásra a kánon közepébe röpítette. Az irodalomtörténet szerint e kötet külön érdeme – az élvezetes szöveg és a kifinomultan komor atmoszféra mellett – az a komplex világteremtés, amellyel a szerző egyszerre volt képes valóságszagú történetet és nyelvi revolúciót lehelni a regényirodalomba. Nekem személyesen pedig az egyik legnagyobb kedvencem.

Néhány évvel később, 1989-ben ugyanilyen művészi tetőpontja volt irodalmunknak második nagyregénye, Az ellenállás melankóliája, amely számomra még nagyobb esztétikai élményt jelentett a Sátántangónál.

Aki már találkozott Krasznahorkai stílusával, jól tudja, mire számíthat. Az ő dikciójának igen kevés köze van ahhoz a posztmodernizáló, Esterházy által elindított nyelvtördelésnek, ami aztán később a kilencvenes évek szövegközpontúságához vezetett. Krasznahorkai a hanyatló világrend szinte apokaliptikus pusztulását ábrázolja. Pedig nem tesz mást, mint élvezetesen hosszú mondatokban igazi magyar figurákat jelenít meg, akik saját bőrük és környezetük rabságában vergődve, egyfajta ontológiai védtelenségben tapasztalják meg széthullásra ítélt világukat. A kultúra pusztulásának szörnyű víziója kínozza és ez kimondottan egybecseng a saját világképemmel.

Krasznahorkairól nehéz beszélni a szerző alkotótársa, Tarr Béla nélkül. Az ő közreműködésével írásai a filmvásznon landoltak, ez pedig mozgókép és szöveg találkozásának legjavát, a tökéletes adaptáció iskolapéldáját eredményezte.

Ebből a végérvényesen sivár, szomorúságában is szépre és élvezetesre hangszerelt világból jutott el Keletre, a japán és kínai kultúrához. Ma is figyelemmel kísérem pályáját, bár nem minden könyve tesz rám már olyan mély benyomást, mint a korai regények és elbeszélések.

Amit még nagyon szeretek tőle, arról itt és itt olvashatunk.

Top 100 Irodalom - 10. Petri György

2011-12-13T21:35:00.001+01:00

Volt időszak az életemben, amikor sehová sem voltam hajlandó kimozdulni Petri György verseskötete nélkül. Mindig nálam volt. (1992-1993). Egyértelműen ő a meghatározó lírikus számomra a kilencvenes évekből. Amit a költői nyelvvel tett, az felszabadító és egyszersmind átütő erejű élmény volt nekem. A Nyugat hosszan tartó imádata Petri verseivel ért véget nálam. Tőle tanultam meg azt, hogyan kell eltávolodnom a romantikától és hogyan kell képesnek lennem a piszkos valóságot megragadni.

Bár közvetlen jelentősége elsősorban a hetvenes-nyolcvanas évekre tehető, a költői nyelv teljes fellazítása, a beszélt nyelv beemelése a versbe, a politikai-irodalmi belső ellenállás és a kocsmalíra megalkotása terén, ma is azt vallom: olyan szuverén nyelvi világot teremtett, hogy költészetünk egyik legfontosabb alakja ma is. Petri nélkül ma csak egy kis nyálas, szentimentális alak volnék. Nyelvi szempontból ő tett érett férfivá engem.

Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.

Sétáltam kocsmáról kocsmára.

Talán éppen a Nylonban ittam,

a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál

(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,

lehet, hogy a Boráros téren.

Ezek a séták mindig

reggelig vagy épp két napig tartottak,

és akárhová vezettek.

Mindenesetre, valahol ültem, ittam.

(Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.)

Még nem olvastam a kocsmákban,

nem, nem, még nem temetkeztem

könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.

Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

„Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos

női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.

„Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven

körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,

293

koszmós, egykor világosbarna haj;

beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas

kötőhártya, aquamarin szemek, ^*

megsárgult, fehér műszálas pulóver,

barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.

Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.

„Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepődtem.

Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is).

Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.

Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét

a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.

Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.

De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere,

akarom” – mondta –, „nagyon szeretnék.”

Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam

(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).

No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj.

Hiszen űzött voltam és zavaros,

mint a fölkavart iszap akkoriban, és

csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben”

érezhettem némi álfölényt

a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.

Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.

Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem,

egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt

mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében.

Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.

Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.

294

„Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok”

– mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,

magam is csak a legszükségesebb mértékben,

meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött.

„Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen.

Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,

szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban

kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem.

Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,

ettől viszont röhöghetnékem támadt,

ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg

ura lettem a perisztaltikának. A lába köze

szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.

„Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival

egy megkezdett margarinba, magába masszírozta,

aztán még egy adagot.

„ENNI is fog még ebből?”

„Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később.

Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő

lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.

„Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem

volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy

huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas

meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza” – mondtam –,

„értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy”

– mondta – „ha vissza tudnék adni ötvenből,

nem kéne a huszasod” – mondta logikusan.

És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.

Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”),

zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,

és botorkáltam fel a lépcsőn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,

oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

*Hülyeség. Aquamarin szemed neked van.

A nőnek? Mit tudom én.

Mint gálicos kádban a víz?

Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának,

mondjuk, a szemed színét, meg egy ritka szót,

hogy ne legyen olyan undorítóan elesett,

magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.

Top 100 Irodalom - 11. Kertész Imre

2011-12-12T11:24:00.001+01:00

Nobel-díjnak még nyoma sem volt, amikor én már Kertész Imre szövegeit olvasgattam. Így aztán egyáltalán nem lepett meg, amikor 2002-ben elsőként kapta meg a magyar írók közül.

Kertész Imre megítélésében rengeteg érv és ellenérv játszhat szerepet. De hogy egykönyvű író volna, óriási tévedés. Íme az életmű kulcsfontosságú darabjai, melyek alapján leírható, hogy miért szeretem.

Sorstalanság – A haláltábor, mint világmodell

A holokauszt magyar és egyetemes érvényű alapregénye – nagyjából ennyit tudunk arról a kötetről, amely szerzőjének legfontosabb és legtöbbet emlegetett műve. Ismerjük azokat a motívumokat is, amelyek kivételessé tették: a barakk, mint nem csupán a halál terepe, hanem az öröm forrása, ahol egy gyermek szocializációja megy végbe, a gyerekhang, mint roncsolt elbeszélői nyelv, amely egy kamasz srác orgánumát beleégette a világirodalomba, és amelyet nehéz lefordítani idegen nyelvre, magyarul is némi olvasói tudás szükséges a befogadásához. Auschwitz azonban Kertésznél számomra sokkal inkább egy világmodell, az emberi lény börtöne, aki épp azért veszíti el szabadságát, mert nincsen választási lehetősége: a semmi ágán lóg a világűrben. A Sorstalanság hőse a korai francia egzisztencializmus, Camus és Sartre, azaz Mersault és Roquentin rokona. Az ő haláltábora lényegében maga a világ, benne pedig a hős a halálra ítélt egzisztencia.

A kudarc – a közép-európai K.

Franz Kafka elveszett pálcikafigurának érezte magát a múlt századelő Prágájában, miközben folytonosan a szorongással, az írással, a nyelv és az elbeszélés nehézségeivel nézett szembe, a valóság és a fikció határán. Kertész hőse, az öreg, a múlt század közepének Budapestjén figyeli a körülötte lévő világot, míg a saját szövegével küzd. Később regény kezdődik a regényben, és a hős alakváltozata, ahogy több Kafka-alak, eljut a valóság abszurd szigetére. Ismeretlen városba érkezik, akárcsak K., aki a titokzatos kastélyba szeretett volna eljutni. A beszélő bolyong egy kiismerhetetlen dimenzióban és szembe találja magát a Törvénnyel. „Én csak a számomra lehetséges egyetlen regényt írhatom meg”. Kertész megírta Kafkát Budapestre.

Gályanapló, Valaki más – a naplójegyzetek, egy belső hang univerzuma

Naplót írni, feljegyezgetni egyes szám első személyben mindennapi dolgainkat, ez a műfaj az internet korában, amikor már mindenkinek van blogja, kezdi elveszíteni a becsületét. Kertész narrátora viszont még a klasszikus értelemben vett irodalmi naplóformát teremt, esszészerű betétekkel. Akár egy eleven tekintet, leírja, amit maga körül lát, míg az izgalmas megfigyeléseket kifejezetten érdekes bölcseleti futamok, önreflexiók, műelemzések teszik nagyszerű olvasmánnyá. Kertész beszélője a magányos külső szemlélő, akinek nincs otthona, és legalább annyi problémája van a világgal, mint önmagával. Élvezetes önkínzás, egy létezéstől elidegenedett emberi arc hétköznapi otthontalanságának foglalata.

Kaddis – avagy az életre alkalmatlanság monológja

A férfi, aki nem akar gyermeket nemzeni, mert nem szeretné gyarapítani a halált. A férfi, aki valójában nem is létezik, mert szimbolikusan már meghalt egyszer a haláltáborban. A férfi, aki zsidó származását konfliktusként éli meg és amely számára csupán a szellemi egzisztencia szempontjából értelmezhető. „ hiszen a zsidóságom nekem semmit sem jelent, pontosabban mint zsidóság semmit, mint tapasztalat mindent, mint zsidóság: kopasz nőt a tükör előtt, piros pongyolában, mint tapasztalat: az életemet, vagyis a túlélésemet, a szellemi létformát, amit élek és mint szellemi létformát fenntartok, és nekem ez elég, én tökéletesen beérem ennyivel.„ Kertész elbeszélője ezúttal a nyelv és valóságérzékelés sötét rétegeit járja meg, miközben nemlétezését próbálja megmagyarázni soha meg nem született gyermekének. Halálfúga, oldalról oldalra visszatérő motívumokkal, hihetetlenül pontos mondatokban.

Az angol lobogó, Jegyzőkönyv – két metafora, 1956 és a rendszerváltás

Kevés olyan szöveg létezik, amely pontosabban tudná megragadni számomra a múlt század ötvenes éveinek atmoszféráját és 1956 tragédiáját, mint az angol lobogó története. Kertész ebben az elbeszélésben egy fiatalember optikájával láttatja a sötét ötvenes éveket, aki megéli 56 pillanatát és egy angol jármű képében teremti meg az elveszett szabadságot.

A Jegyzőkönyv története már abban az időben játszódik, amikor látszólag újra visszakaptuk a szabadságunkat, de az elbeszélő, aki tudatlanságból túl sok valutával szeretné átlépni az osztrák-magyar határt és akit leszállítanak a vonatról, hogy azután egy végtelenül kellemetlen és megalázó eljárást indítsanak vele szemben a vámtisztviselők, ismét visszarepít minket az Auschwitz felé vezető vagonok világába és Kafka ördögi hivatalnok-gépezetének irodáiba. Minden határ megmaradt, mert az igazi határok bennünk vannak.

Kertész többször is használja azt a mondatot, önmagára és más emberekre is, hogy „Nincs bennem… nincs benne szeretet” Az életmű legfontosabb tanulsága számomra az, hogy a világ olyan hely, bármit állítson is a vallás vagy a művészet, ahol nincsen szeretet. Teljesen egyedül állunk a kietlen, néma űrben, amelyre majd a halál ad választ. Nyomasztó világkép, mégis izgalmasan és nyelvileg nagy invencióval megalkotott írói világ ez.

Írtam még róla: itt.

Top 100 Irodalom - 12. Louis-Ferdinand Céline: Utazás az éjszaka mélyére

2011-12-11T18:33:00.000+01:00

Micsoda szar alak, és micsoda nagy író! – mondta a szerzőről Esterházy Péter. Louis-Ferdinand Celine mibenlétével sokáig felszínes előítéleteim okán sem foglalkoztam. Hallottam ugyanis antiszemita röpiratairól és arról, hogy a második világháború idején szimpatizált a nácikkal. Nem egyedülálló történet ez: annak idején például a Nobel-díjas Knut Hamsunnal is megesett. A vitatható élet felett azonban győzedelmeskedett a művészi tehetség.

Az Utazás az éjszaka mélyére, amely tudatosan játékba hozza Voltaire Candide-ját, a világ kíméletlen bírálatának nagylexikona. Szokás ugyan a nincstelen otthontalanok bibliájának is nevezni, de úgy hiszem, ez csak egyetlen gerezd a mű jelentésrétegeiben. Főhőse Ferdinand Bardamu, aki a pikareszk regényhagyomány szerint bejárja a világot, de sehol sem érzi jól magát ezen a szerfelett nyomasztó sárgolyóbison. Kezdetnek lelkesen katonának áll, ám az első világháború őrületében az emberi létezés fokozhatatlan förtelmét találja, és ez a benyomása később sem változik. A háború után Afrikába indul, ahol már nem csupán az emberben rejlő iszonyattal, hanem a földrajzi környezet kegyetlen közönyével is találkozik. Mégsem adja fel, újabb kalandjai Amerikában folytatódnak, ám a remélt szupermodern civilizációban sem leli meg a maga Eldorádóját, és az amerikai életforma ismét keserű tapasztalatok forrása lesz számára. Végül hazatér Franciaországba, csakhogy konfliktusokkal tűzdelt orvosi praxisa sem nyújt neki semmiféle pozitív perspektívát, s lassacskán belenyugszik a világ szükségszerű rettenetébe.

Céline könyvében az emberi élet borzalmas élmények tárháza és csaknem minden szereplő, esemény és szituáció sötét színeket kap. Ebben a regényben az ember aljas, önző lény, kisszerű, gusztustalan, gyáva, hazug vadállat, akit a nemi örömökön, a szaporodáson és fajtársai hathatós legyilkolásán kívül csak a pénz, az alkohol meg a zabálás vonz. Ebben a könyvben az emberi lényt csakis az ösztönei irányítják, kizárólag a haszonelv hajtja, és ha nem képes átgázolni a történelem mocsarán illetve fajtársain, akkor legfeljebb egy elmegyógyintézetben végezheti. Mindössze néhány elviselhető jellemvonásokkal rendelkező alak bukkan fel a szövegben, ők azonban simán belepusztulnak elfuserált sorsukba.

A regénynek ugyanakkor óriási humora van, mert a beszélő elképesztő méretekben adagolja az elbeszélő világundorát, és határtalan szarkazmusa elől nem menekülhet egyetlen élőlény sem, mindenki bőségesen megkapja a magáét. Persze nem klasszikus humor ez. A morbid kifakadások szüntelen láncreakcióján inkább csak sírva derültem. Céline nem tett mást, mint igyekezett tisztán látni, a regény kemény hangja, illúziómentes nézőpontja könyörtelenül szembesít esendő létezésünkkel. Egyedüli reményt az ad, hogy ha valaki erről a sárkányfog-veteményről ilyen bitang jó könyvet képes írni, akkor talán egy kicsit mégis bízhatunk az evolúció jövőjében.

Olvasói pályám egyik nagy hibája, hogy nem olvastam el a regény folytatásait, de azt hiszem, idővel kötelező megtennem. Akármilyen ember is volt Céline, hatalmas zseninek tekintem.

Egy remek cikk róla, nemrégről.

Top 100 Irodalom - 13. Végel László: Egy makró emlékiratai

2011-12-11T12:51:00.001+01:00

Szintén viszonylag friss felfedezés. Végel László Egy makró emlékiratai című, legelőször 1967-ben megjelent regénye. A szerző a vajdasági irodalom egyik nagy alakja, de arra álmomban sem gondoltam, hogy ekkora élményt jelenthet. Nem csupán a modern magyar irodalom alapműve, hanem a magyar beatirodalom megteremtője. A hatvanas évek magányos, hontalan és elődtelen, lázadó szövege. Egy új hang és friss nyelv. Tökéletesen egyszerű és letisztult, ugyanakkor a vajdasági avantgárd hagyományban találhatók a gyökerei, illetve a posztmodern irányába mutat.

Az újvidéki helyszín, a kor és a hősök persze nagyon is meghatározó elemek a regényben, de mégsem válik egyszerű korszakregénnyé, mert Végel nyelve szinte steril közeget teremt. Tudjuk, milyen időben járunk, olvashatnánk vagy olvassuk is nemzedéki regényként, mégis mintha egy ködös, idegen világ elevenedne meg. A nevek sem szokványosak, nem a jól bevált, a magyar próza tradícióiból eredő nevek. Pud, Bub, Csicsi, Tornadosz, Bea, B.N. – már pusztán ezek a nevek kiragadtak a hagyományos prózaközegből és egy egészen más világba vezettek. Egy olyan helyre, ami lehetne Akárhol és Sehol sem. Olyan hősökkel, akik Akárkik és Senkik sem.

Az Egy makró emlékiratai legfőbb helyszíne az Utca. Hősei fiatalok, akik az utcán élnek. Csavarognak, csajoznak, isznak és közben küzdenek magukkal meg az élettel. Nem találják a helyüket ebben a világban. Az elbeszélő egy Bub nevű diák, aki míg cselleng a haverjaival, képtelen boldogulni és megbékélni a saját sorsával illetve a világ szánalmas, hazug működésével. Abszolút lázadó és szélsőséges nonkonformista. akinek nincsen választása, hiszen szegény, árva utcagyerek, aki szeretne tartozni valakihez vagy valakikhez, de minden idegszálával taszítja is az a környezet, amelyet emberi társadalomnak neveznek.

Végel László kultműve nagy valószínűséggel az egész akkori vajdasági nemzedék életérzését ragadta meg, de a szöveg nem merevedett bele a saját korába vagy lokális viszonyaiba, ma is ugyanolyan pompásan működik és ma is ugyanolyan érvényes. Egyetemes érvényű - ezt mondhatnám, ha nagy szavakat akarnék használni, de nem volna méltó egy ilyen szöveg esetében, szinte hallom, hogy Végel hőse mit mondana rólam. Amit én is mondanék egyébként az ilyen alakokról. „Felesleges hősködés az egész”. „Mit színészkedik? Irtó eredeti mondatokon töri a fejét, miközben az egész világ elviselhetetlenül banális.„

A szöveg persze a nyelvtől igazán nagy élmény. Használja a korabeli szlenget, megfűszerezve helyi ízekkel, ugyanakkor keresetlen, egyenes, őszinte, világos és tiszta. De ennek a tisztaságnak akkora súlya van, hogy fejbe kólintja az embert. Ezek a mondatok egyszerűen akkorát ütnek, hogy órákon át szédülten támolygunk utána. Legalábbis rám ilyen hatással volt. Hiszen nem kétséges, hogy ez a szöveg csak annak az olvasónak lesz ínyére, aki már legalább egyszer érezte az életben magát igazán árvának és elveszettnek. Mivel én tulajdonképpen évtizedek óta ebben a nem túl kifizetődő iparágban utazom, egyértelmű, hogy azonnal az egyik első számú kedvencem lett.

Top 100 Irodalom - 14. Pap Károly: Azarel

2011-12-10T00:18:00.000+01:00

Csak pár éve fedeztem fel Pap Károly művét. Azarel című regénye világirodalmi rangú alkotóvá emelte, és erről az állításról bárki meggyőződhet, ha elolvassa az egyébként nem túl könnyen beszerezhető könyvet. Rég találkoztam ekkora hatással bíró regénnyel, amely az 1945 előtti magyar irodalom időszakából származik.

A soproni születésű, rabbi ősökkel rendelkező szerző sorsa körülbelül ugyanaz volt, mint Szerb Antalé: ragyogóan induló, ígéretes pályáját a második világháború ketté törte, és végül a holokauszt áldozata lett 1945-ben.

Az Azarel hőse Gyuri, aki egy darabig nagyapjánál, az ortodox hitű Jeremia apónál nevelkedik. Amikor a nagyapa meghal, a fiú visszatér szüleihez és testvéreihez, de a családba beilleszkedni nem képes. Az epikus történetet itt hirtelen belső beszéd, vallomásos monológ váltja fel, és a könyv tudatregénnyé válik, melyben a szeretetéhes gyermek fellázad a család, környezete és az egész képmutató, gonosz világ ellen. Kételkedik Isten létezésében, egy látványos hisztériaroham után elmegy otthonról, koldulni kezd a városban és azt tervezi, hogy a templomba lépve édesapjának támad, a gyülekezet előtt az egész álságos világrendet leleplezi. Terve mégsem sikerül, mert megbetegszik, lázas lesz, delíriumos vitába kezd saját Istenével, és végül élettelenül elájul. Amikor magához tér, belátja, hogy családjába és a társadalomba csak akkor lesz képes beilleszkedni, ha Isten létezését hazudja és a fennálló világrendet is elfogadja. Ezzel a szomorú tapasztalattal zárul az Azarel.

Pap Károly remekműve annak idején nagy vitát váltott ki a magyar zsidóság körében, sokak szerint ugyanis erős kritikai éllel ábrázolta az izraelita vallást és hagyományokat. Mai szemmel nézve azonban az Azarel sokkal inkább azoknak a kamaszlázadást középpontjukba állító műveknek a sorát gyarapítja, amelyekben a magányos főhős ösztönös gyermeki tudattal ráébred a létezés fonákságaira és kilép a társadalmi rend kötelékéből.

Az Azarel mind pszichológiailag, mind dramaturgiai szempontból tökéletes munka, és nyelvi ereje is elsöprő. A könyv utolsó harmadában a belső beszéd ritmusa egyre gyorsul és végeredményben a világra mondott gyermeki átokká duzzad. Hatalmas mű, rendesen beleizzadtam. Nagy kár, hogy nem tizenévesen olvastam először, ám így is előkelő helyet tölt be olvasói pályafutásomban.

Top 100 Irodalom - 15. Guy de Maupassant

2011-12-08T21:34:00.000+01:00

Amikor minden normális tizenéves gyermek mesekönyveket vagy ifjúsági regényeket olvasott, én egy hirtelen ötlettől vezérelve leemeltem anyám könyvespolcáról Guy de Maupassant összegyűjtött elbeszéléseit és onnantól kezdve a sorsom meg volt pecsételve. Nem tudtam róla semmit, de azonnal éreztem, hogy ezeket a novellákat nekem írta. 11 éves voltam és ettől a naptól éveken keresztül a francia szerző prózája jelentette számomra a fő olvasmányélményt.

Őstehetség volt, Flaubert tanítványa, aki túllépett a korabeli irodalmi irányzatokon és teljesen egyedi írói világot teremtett. Pesszimista világkép, hátborzongató és kísérteties történetek, az emberi psziché tökéletes ismeretéről árulkodó felkavaró novellák, a tébolyodott lélek és a szürreális valóság megragadása - nagyjából így jellemezhetném Maupassant írásművészetét. Ő volt az első szerző számomra, aki írásra inspirált és rögtön kijelölte azokat az utakat is, amelyeken haladnom érdemes. Tökéletesen beletalált az ízlésembe, mintha kifejezetten nekem helyezték volna a polcra, hogy tanuljak és merítsek belőle. Maupassant novelláin nőttem fel, és ez a tény azt hiszem, sok mindent elárul rólam. Nagy kár, hogy egyetlen kiadó sem adja ki újra a szerző lenyűgöző elbeszéléseit.

Top 100 Irodalom - 16. Németh László: Iszony

2011-12-07T21:33:00.001+01:00

Ismét egy olyan szerző, akinek ellentmondásos és akár vitára is alkalmat adó irodalomtörténeti jelentőségéről sokat tudnék beszélni, teljes életművét mégsem ismerem és igazából nem is éreztem komoly késztetést arra, hogy legtöbb művével megismerkedjem, viszont van egy regénye, amelyet irodalmunk egyik legnagyobb alkotásának tartok és óriási hatást gyakorolt rám.

Németh László regénye, az Iszony, kimagasló, sőt elképesztően tökéletes nyelvi építmény és annak idején (1999) olyan erőket szabadított fel bennem, amelyek hosszú évekre meghatározták gondolkodásomat az írásról, a nyelvről és persze a világról, önmagamról.

Az általános életidegenség regénye egy lányról, Kárász Nelliről szól, aki nem képes elviselni a valóságot, amely házasságában ölt testet. Nem csupán pszichológiai mélységeket jár be, a női lélek és a tudattalan világát is érintve, hanem a lány jelleme és belső világa egyértelmű metaforája a világtól való elemi undornak és az életképtelenségnek. Mindezt akár lehangoló tapasztalatnak is nevezhetnénk, ám akkoriban fontos válaszokat adott a saját szellemi és pszichés problémáimra.

Ahogy a legtöbb esetben, itt is a nyelv volt a kulcs. Németh László mondataihoz hasonló tökéletes szöveget egészen addig szinte nem is ismertem. Minden egyes bekezdés olyan pontosan és élvezetesen megformált nyelvi teljesítmény, amely valóban utat mutatott nekem ahhoz, hogyan kell vagy érdemes írni.

(Fontos még említenem a Gyász című regényét is, amely szintén nagyon tetszett.)

Top 100 Irodalom - 17. Albert Camus

2011-12-07T18:26:00.001+01:00

Albert Camus szerint a legfontosabb alapkérdés az életünkben, hogy öngyilkosok legyünk-e vagy sem, azaz éljünk-e az élet lehetőségével avagy inkább távozzunk a világból. Ezzel a szemléletmóddal máris elmondtam, hogy Camus az egzisztencialista filozófia talán legnagyobb hatású irodalmi alakja.

A Közöny (eredetiben Az idegen) című kisregényét olvastam először, amely már huszonévesen erősen meghatározta világképemet. A főhős, Mersault magatartásformája és lelkiállapota, illetve abszurd cselekedete teljes mértékben kifejezésre juttatta akkori saját belső tapasztalatomat és pesszimista viszonyulásomat a világhoz.

Talán mindvégig ebben az állapotban maradok, ha nem olvasom el később A pestis című regényét, amelyben nem csupán azt fedeztem fel, hogy Camus írásművészete és filozófiája itt teljesedik ki igazán, hanem szinte azonnal megoldást is kaptam a dilemmáimra. A pestis nem csupán hatalmas erejű szépirodalmi remekmű, hanem számomra filozófiai iránytű is lett. A szerző a könyv végén arra a belátásra jut, hogy az élet rettenete és abszurditása feloldható, ha a "közöny" és a "részvét" belső létállapotára helyezkedünk. Ez a konklúzió nekem azt jelentette, hogy muszáj uralkodnom a saját a kétségbeesésemen és a lemondáson, és megfigyelővé, illetve az emberek iránti részvét médiumává kell válnom. Innen pedig már csak egyetlen lépést kellett tennem ahhoz, hogy belássam, ez a két viszonyulási attitűd vezet a szeretethez, amely mindvégig meghatározó energia volt a személyiségemben.

Vagyis azt mondhatnám, hogy Camus írásművészete komoly fejezetet nyitott a belső fejlődéstörténetemben. És akkor nem beszéltem az író kiváló novelláiról vagy esszéiről, vagy az 56-os magyar forradalom kapcsán írt nagyszerű szövegéről. Albert Camus egyértelműen az egyik legfontosabb útmutató volt az életemben, filozófiai és esztétikai értelemben is.

Top 100 Irodalom - 18. Konrád György: A látogató

2011-12-06T22:33:00.000+01:00

Nem mondhatnám, hogy tökéletesen ismerem Konrád György írásművészetét, A látogató című regénye azonban egyik legmeghatározóbb olvasmányélményemmé vált. Ez az egzisztencialista modorban, tökéletesen pontos nyelven megalkotott, szikár és nagyszerű elbeszélői remeklés a szerző gyámhatósági tapasztalatain alapul és hihetetlenül intenzív nyelven és képi víziókban beszéli el egy hivatalnok fikcióját, aki segít egy árván maradt gyermeken.

Mindeközben a szerző a szürke és nyomorúságos hétköznapi valóság sűrű és súlyos anyagát formálja meg, amely végül egy teljes és erősen pesszimista világképpé alakul a mű végére. A látogató nem más, mint az Én, aki szembesül a valóság kérlelhetetlenül csupasz rémületével. Itt jártunk a világban és szörnyű tapasztalatokat szereztünk. Ez Konrád művének lényege. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a regény kulcsa ezúttal is maga a nyelv. Mérnökien megformált mondatok sorakoznak a könyvben.

Alapmű, minden tekintetben, a magyar irodalom egyik legnagyobb pillanata, világirodalmú rangú alkotás.

Top 100 Irodalom - 19. Agota Kristof

2011-12-05T20:32:00.002+01:00

A magyar származású írónő, aki nemrégiben hunyt el, 1956-ban emigrált Svájcba. Hamar rájött arra, hogy sohasem fog cizellált szépprózát írni francia nyelven, ezért az évek során kimunkált egy különleges, minimalista beszédmódot. Így írta meg három kisregényét, A nagy füzet, A bizonyíték és A harmadik hazugság címmel, amelyek Trilógia címmel váltak világhírűvé, és amelyek a remek fordításnak hála, magyarra visszaültetve is tökéletesen működnek.

Agota Kristof nyelve csupasz és egyszerű, miközben sűrű, véres, izzadságszagú, életteli és halállal megterhelt szövet. A szerző két gyermek, egy ikerpár sorsán, optikáján, szavain keresztül beszél el egy történetet. Ez a történet magyar és univerzális egyszerre. Az ikerpár szűrőjén át egy egzisztencialista emberiségdráma bontakozik ki a szövegben. A rövid, szűkszavú közlések és leírásoktól mentes puszta tőmondatok az ő élményeikről, túlélési technikáikról szólnak, azt mutatják meg, hogyan szocializálódnak a háborúban és hogyan alkalmazkodnak a felszabadulás és megszállás után, a pokoli békében.

Mindeközben olyan események szemtanúja lehet az olvasó, amelyek eddig legfeljebb csak leglidércesebb álmaiban jelentek meg. A Trilógia naturalizmusa csak néhány pontos képből, veszélyesen éles filmszerű pillanat megragadásából áll, és éppen a részletes leírástól való tartózkodásból meríti rendkívüli, néha sokkoló erejét. Kristof szövege a huszadik századi magyar és közép-európai történelem kincsesbányája néhány sors alapján elmesélve. Hatalmas remekmű, felkavaró alkotás, amely még sokáig fogva tartja olvasóját. Ahogy engem is, azóta is.

Szász János filmet készül forgatni belőle, drukkolok neki.

Top 100 Irodalom - 20. Márai Sándor

2011-12-03T15:09:00.001+01:00

Az ellentmondásos Márai-kultusz még be sem köszöntött, amikor én már a kilencvenes évek közepén a szerző naplóit olvasgattam. Lényegében éveken át ez volt munka után késő este a szellemi táplálékom. Azt hiszem, hihetetlenül sokat tanultam Márai Sándor Naplóiból, nem csupán nyelvileg, az Én szövegbe foglalásának módszeréről, hanem etikai szempontból is. Egész viselkedésmódomra és magatartásformámra hatott. Sőt menedéket jelentett számomra azokban az években, amikor önmagamat kerestem és a világhoz, az emberekhez, a művészethez való viszonyomat elemeztem. Az én szellemi fejlődésregényem részben Márai egyes szám, első személyű megfigyeléseinek, kritikai és etikai ítéleteinek talajából ered.

Érdekes módon, a regényei kevésbé hatottak rám a későbbiekben, ami nem azt jelenti, hogy hidegen hagytak volna, sőt. Azt viszont láttam, hogy az önéletrajzi regényei tetszenek leginkább. Meggyőződésem, hogy Márai legjobb pillanatai a Naplóiban, a Föld, föld! és az Egy polgár vallomásai című regényben találhatók meg. Számomra ezek a könyvek jelentik Márai nagyszerű írásművészetét.

A vaskos korpuszhoz képest azonban kevés remekműve van, és azok is inkább regényesített vallomások. Márai akkor van elemében, ha önmagáról ír, a napi gondolatait, érzéseit rögzíti. Egy olyan értékrend és kultúra megbízható, kérlelhetetlenül szavahihető alakja, akinek szellemi öröksége a mai napig fontos példa. Ám amint fiktív történetet mesél, fennáll a dagály veszélye. Ahogy kortársa és szellemi testvére, Thomas Mann, egy egész világ és értékrend, a polgári osztály felbomlása és a modern ember tragikuma testesül meg írásaiban, de nyelvileg nem képes akkora erővel megragadni ezt, ahogy Mann.

A drámai hang nála legtöbbször patetikus modorba csap, míg ha naplót ír, hatalmas drámai erő sugárzik a szavaiból. Paradox tény, hogy éppen az egyik leggyengébb könyve vált világszerte ismert olvasmánnyá. A gyertyák csonkig égnek közepes alkotás, és mert egyszerű érzelmessége könnyen fordítható idegen nyelvre, a külföldi olvasók most azt hiszik, ismerik Márait. Mennyi hasonló félreértés lehet idehaza is, egy-egy külföldi szerzővel kapcsolatban!

Mindemellett tény, hogy Márai egy olyan életformát gyászol folyamatosan az írásaiban, amelynek már korabeli irodalmi foglalata sem volt más, mint egy fiktív világ megidézése és elsiratása. Krúdy nagyjából ugyanezt csinálta, nem véletlenül írt épp Márai Krúdy-regényt (Szindbád hazamegy), de míg Krúdy szerintem pontosan tudta, hogy az ő nosztalgiája lényegében egy nem létező univerzum nyelvi és időbeli fikciója, addig Márai mintha jócskán komolyan vette volna ezt a termékeny érzékcsalódást. Az a magyar polgári osztály és értékrend ugyanis, amelyből Márai vagy Krúdy mítoszt gyúrt, lehet, hogy tévedek, de eddigi olvasmányaim és tapasztalataim alapján, úgy tűnik, valójában nem is létezett. Számomra az is elég kétséges, hogy a Thomas Mann által leírt Buddenbrook família, mint a hanyatló polgári világ tárgyiasítása, vagy későbbi regényeiben az európai kultúra, egyáltalán valóságként értelmezhető-e, vagy csak a szerző vágyképzetének terméke, amelyet utólag projektál a múltra vissza.

Van azonban a szerzőnek még egy nagyon jó kisregénye, amely kissé kizuhant az egyébként gazdag Márai-kánonból. Míg a Füves könyv lassan afféle napi használatú kiskátévá érett a magyar olvasóközönség kezében és A gyertyák csonkig égnek émelyítő romantikája elhomályosítja a méltán kedvelt író igazi remekműveit, az Ítélet Canudosban című alkotása még sok Márai-rajongó előtt is teljesen ismeretlen. A történet valóságos eseményeken nyugszik. A tizenkilencedik század utolsó éveiben, egész pontosan 1897-ben egy rejtélyes szekta létesült a brazíliai őserdőben. A tízezrekből álló fanatikus kommunát egy rejtélyes mester, amolyan önjelölt prédikátor vezette. A brazil kormány nem nézte tétlenül a köztársaság vadhajtását, és veszélyt látva bennük lemészárolta őket.

Márai regénye egy öreg könyvtáros fiktív visszaemlékezése, aki az utolsó canudosi napok kívülálló szemtanúja volt. Természetesen itt sem a politikai valóság a lényeges, hanem Márai világszemlélete, akit elsősorban a civilizációból való szélsőséges kivonulás izgat. A könyv igazi hőse azonban egy asszony, aki sárosan, mocskosan és lesoványodva tér vissza Canudos véres pampáiról, hogy azután hosszú beszélgetésben számoljon be arról, mi is Canudos igazi titka. Bár a regény második felében feltűnnek azok a rezignációs elemek, amelyek majdnem mindegyik Márai-regény kulminációs pontján rendszeresen borzolják az olvasó esztétikai tűréshatárát, szerencsére mindez még éppen az élvezhetőségen belül marad, így a nagy szerző egy igazán sokatmondó és filozofikus regénnyel ajándékozza meg közönségét.

Bárhogy is vesszük, Márai valóban hatalmas író volt, és a mai napig az egyik kedvencem, még akkor is, ha nagyon egyenetlen az életműve. Még akkor is, ha olvasóközönségének egy része teljesen félreérti és saját politikai eszméihez igazítja a szerzőt. Ha élne még, azt hiszem, nagyon bosszantaná a mostani torz kultusza.

Top 100 irodalom - 21. Sylvia Plath: Az üvegbura

2011-12-01T23:01:00.002+01:00

Az amerikai irodalom egyik legnagyobb remekműve egy tragikusan fiatalon elhunyt írónő nevéhez köthető. Sylvia Plath öngyilkossága, magánélete és házassága Ted Hughes költővel a mai napig az irodalmi legendák közé tartozik. De mindez csak azért érdekes, mert az egyébként verselő szerző megalkotta Az üvegbura című egyetlen regényét, amely egy fiatal lány szorongását és depresszióját ragadja meg, hihetetlenül intenzív elbeszélői nyelven, magyarul Tandori Dezső remek fordításában.

Amikor elolvastam, napokig képtelen voltam újabb könyvet kézbe venni. Mindent felfedett előttem, amelyet addig a világról és magamról érezni vagy tudni véltem. Szinte önmagamra ismertem és kénytelen voltam ismét bevallani, mennyire szeretem az érzékeny és intellektuális női szerzők írásait. Plath azonban a legmarkánsabb férfi szerzőkön is túltesz kegyetlen állapotrajzával, amely egy beteg psziché világfájdalmas önvallomása. Az elbeszélő művészet egyik csúcspontja, szép, szomorú, megrázó, kihagyhatatlan klasszikus. Kötelező darab.

Top 100 Irodalom - 22. Karinthy Frigyes

2011-12-01T22:33:00.004+01:00

Sohasem felejtem el azt a pillanatot, amikor nagyapám 14. születésnapomra ünnepélyes keretek között nekem ajándékozta Karinthy Frigyes Így írtok ti című két kötetes művét. Akkor találkoztam a szerzővel először, bár a nevét már régóta ismertem. De még néhány év eltelt, mire igazán szeretni voltam képes ezt a paródiagyűjteményt, amelyet aztán sok más Karinthy-mű követett.

Kosztolányi állítólag azt mondta róla: "Ez a marha volt köztünk az egyetlen zseni". Lehet, hogy igaza volt. Karinthy zsenialitásához szerintem kétség sem férhet. Remek szövegeket írt minden műfajban és a hatástörténete is elképesztően gazdag.

Imádtam a novelláit, rajongtam a verseiért és megrendültem az Utazás a koponyám körül halálélményben fogant önéletrajzi regényén. Nekem úgy tűnt, mindent tud a világról, amit csak ismerni lehet belőle, és nagyon sokat tanultam tőle. És bármit csinált, minden szövegét belengte az iróniával és öniróniával, illetve nagyszerű humorral teli bölcs, és gyakran rezignált, jellegzetes Karinthy-hang. Azt hiszem, mindig örök kedvenc marad nálam.

Karinthy Frigyes

"STRUGGLE FOR LIFE"

Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint -
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.

Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el -
S hogy írhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.

Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a féluton -
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem.

Top 100 Irodalom - 23. Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes

2011-11-30T18:04:00.004+01:00

Azt hiszem, egészen másként beszélném ma a nyelvünket, ha nem ismerném Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes költészetét. A Nyugat nemzedéke után (ahogy sokak számára) az Újhold köré csoportosuló lírikusok voltak rám elementáris hatással.

Ha csupán az Apokrif című verset írta volna, Pilinszky már akkor is a legnagyobb költőink egyike volna, de a teljes életmű ismeretében ez nem vitás. Ő az egyik olyan művész számomra, akinek hite nem befolyásolja a művei iránti elkötelezettségemet. Úgy képes beleszőni verseibe Istent, ahogy annak idején Ady tette és sok esetben erős vonások mutatnak az egzisztencializmus keresztény változatára, amely paradox módon hangzik, mégsem lehetetlen.

Nemes Nagy Ágnes egyszerre intellektuális és érzékeny költészete ugyancsak erős hatással volt rám. Nem vitás, hogy kettejük nélkül valóban másként beszélnék és írnék ma.

Pilinszky János

Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

Nemes Nagy Ágnes

Az utca arányai

De a részletek, a macskák. Mert az világos, hogy a villamos úgy dől be a kanyarba, mint egy öreg futó vagy mint a föld az ellipszis-pálya fordulóján, aholis a hasonlat nem hasonlat, csupán ugyanegy törvény másik arca. A tömeg és a mozgás viszonylata tehát – arányok, függések, együtthatók. Ez látható az utcán.

Ez látható, ha az esetlegest lebontom, az ekliptika síkja látható, délelőtt avagy este hatkor, borús időben, napsütés alatt. Ha levetkőztetem a házat, ha levetkőztetem a csontot, ha levetkőztetem a járást (a növénytakarót, az éghajlatot), akkor vonalak maradnak, görbületek, hálózat. De a hálózat is csak ábra, a görbület is képes beszéd. A törvény láthatatlan. Ez látható.

Meg a metszőpontok. Úgy értem: például az élő és az élettelen metszőpontjai. Két törvény. Három törvény. Tizenhat. Metszőpontjai. Ha tehát finoman lefejtem az esetlegest, alatta a metszőpontok csillagai ragyognak, s a belőlük kinyúló pályák, kondenzcsíkok egy kékszínű képzeletben.

Dehát a részletek, mondom, a macskák. Bár a törvényhez képest kétségtelenül csak bodros buborékok. Elfújni-való szőrpamacsok, árvízben úszó, bukdosó parókák. A nagy meder alattuk és mögöttük, a völgyek és domborzatok, a vízválasztók felgyűrt hegyláncai, az ismert bolygók geológiája. Alattuk az összehasonlítások meg a mércék, a köbkilométer, a lat, a földárnyék nagy kúp-palástja a térben, a centik, az évek, az égi fokok; láb, din, decibel, hétfő, kedd; következmények, elvonások.

Világos ez. Olyan áttetsző a világ. Olyan áttetsző a ház, az aszfalt, mögöttük a mércék fémes vázai. Már élesednek, mintegy filmbeli áttünéssel, egy másik arc, egy másik ég.

Ha lefejtem az esetlegest, mögötte a csillagtérképek feketéje, egy északi égbolt ezüst felismerései.

Mi ezekhez képest itt az előtér? A szegények bibliája bizony, kép, kép, újra kép, forma meg inda. Szép sorba kifestve, kirakva a dóm falán. Elsőnek a két kis meztelen meg az alma, aztán tovább az angyal édes szárnyai, kicsi markában tűnődő pallosa, tovább: özönvíz, bárka, páva, tovább: a szőlőfürt, tovább: a bárány, tovább-tovább. Nehémiás. (És persze, mögöttük a kőfal – hogy el ne felejtsük –, a fentemlített váz, a mérce-pillér, olykor váratlanul kiszögellve, belekönyökölve történeteink mintáiba.)

Dehát… De én. Csak egyet. Egyszer. Egyetlen macskát elmesélni mégis, egy szinte következmények nélküli macskát, amint keresztülvág az utcán, keresztül, át, haránt a mércerendszerek párkányain, amint megy, négy kopott radírgumitalpán, amint megy, a kiálló, kis lapockák ritmusával, és eltűnik (néma függetlenségi kiáltvány) egy autó-oldal és egy hársfatörzs között.

Már nincs. Már semmi. Csak messziről érint meg – végső mozdulat – két szeme orgonazöld levelével.

Top 100 Irodalom - 24. Szentkuthy Miklós

2011-11-30T17:53:00.001+01:00

Amikor körülbelül 10 éve felfedeztem, azonnal megfogalmazódott bennem a gondolat: Szentkuthy Miklós filozófiája és stílusa olyan, mintha nekem találták volna ki: az Idő és az Erósz barokk mondatburjánzása. Az egyetlen metafora felé, illetve Az alázat kalendáriuma című kötetek kerültek először a kezembe és óriási hatást tettek rám. A két könyv töredékes naplófeljegyzések, hiper-érzékenységű impressziók és reflexiók, asszociációs gondolathalmazok gyűjteménye, első szám egyes személyben.

Nem sokkal később belefogtam Prae című főművébe. Egyedülálló szövegmonstrum ez irodalmunkban, ahogy Babits nevezte akkoriban: "szörnyeteg". Valóban az. Szentkuthy egy regény előtanulmányának szánta ezt a posztmodernig mutató, történelmi és áltörténelmi kulisszákkal túlterhelt, a magyar nyelv határait végsőkig feszítő, franciás hangulatú, Rebelais, Proust és Joyce nyomdokain haladó elképesztően sokrétű remekművet, amely nem csupán az egyik legnehezebb olvasmány, hanem simán elfér a huszadik század legkomolyabb világirodalmi regénykísérletei és irodalmat megújító vagy megújítani szándékozó monumentális alkotásai mellett. Bár nyilván az elejétől a végéig érdemes olvasni, mert van gondolatritmusa és felrajzolható történethálója, mégis bátran és szabadon lehet barangolni ebben az élvezetes szövegerdőben. Nem vagyok benne biztos magam sem, hogy valaha végigolvastam-e, mert olyan sokszor és szemtelenül tűntem el benne hetekre és kalandoztam át keresztül-kasul ezt a szöveget.

Szentkuthy hatalmas műveltsége és történelem iránti szenvedélye közismert, így tehát regényeiben mindig egy történelmi kulissza áll a háttérben, ezen a színpadon teremti meg sajátos magánmitológiáját. Azonban fikciós életrajzi-történelmi regényei is hasonló módon működnek (Divertimento, Doktor Haydn), mint az esszé-szövegek: a cselekmény, a szereplők és a háttér mind-mind a végeérhetetlen monológ kerete marad: a közbeékelt hosszú elemzések szinte kioltják a tényleges történetet.

Nem vitás, hogy irodalmunk egyik legnagyobb alakja volt, mégis kevesen ismerik és sokan ijesztőnek találják a mondatait. Ne féljünk tőle.

Top 100 Irodalom - 25. Rubin Szilárd: Csirkejáték

2011-11-30T11:30:00.003+01:00

Nem gondoltam volna, hogy ismeretlen remekművek lapulhatnak még a magyar irodalomban. Aztán ezek a szemfüles németek néhány éve megint lefordítottak maguknak valamit, amely komoly visszhangot keltett Berlinben, és Esterházy, aki már a kilencvenes években felhívta a szerzőre a figyelmet, újra megemlítette egy kitűnő cikkében. Földényi F. László pedig éleslátó írást közölt róla az ÉS-ben.

Rubin Szilárd - vajon ismeri valaki ezt a nevet? Én például azelőtt sohasem hallottam róla, pedig Tapolcán élt, és tavaly betegen, elfeledve halt meg. A Csirkejáték című kisregénye a magyar próza egyik tetőpontja. Nem holmi tisztes munka, hanem mestermű. Alig létezik néhány olyan regény, amely ennyire felszabadító hatással volt rám. Pár óra leforgása alatt, akár egy őrült expresszvonat, átrobogott rajtam ez a minden elemében káprázatos, lenyűgöző kisregény, amely 1963-ban keletkezett.

Földényi azt írja, hogy Rubin Szilárd regényének hőse olyan, „mint akiről lenyúzták a bőrt és a puszta idegeivel érzékeli a világot.„ Vagy hogy a könyvből idézzek, ez a hős „egy világűrbe lőtt állat árvaságával” szembesíti az olvasót.

A regény egy nincstelen fiatalember, a beszédes nevű Angyal Attila története, aki beleszeret egy gazdag lányba, Carletter Orsolyába. 1944-et írunk, a kornak meghatározó szerepe van a regényben, de nem válik külön a történelem a személyes tragédiától. Kezdetben minden szépen és kellemesen alakul, egy ifjú pár első lépéseit követhetjük nyomon, de később megmutatkoznak a végzetes repedések. Attila önsorsrontása, fatalizmusa, beváltatlan írói tehetsége és magánya óhatatlanul összeütközik a jómódú lány polgári világával.

Kapcsolatukat a fiatalember tébolyult ragaszkodása és démoni imádata határozza meg. Menedéket, otthont keres a lányban, aki először lélekben, később gyakorlatilag is szakít vele. Attila azonban nem adja fel. Infernális cselekedetekre ragadtatja magát és a pokolnak olyan köreit járja meg, amilyenről és ahogyan még nem olvashattunk a világirodalomban A regény fejezetei ennek a hét éven át elhúzódó átkozott viszonynak rövid és sokkoló villámfényeiből állnak. Nem szimpla szerelmi történet, hanem egy tudatállapot megragadása, a világgal szembeni ellenállás reménytelen foglalata, mesteri nyelven. Nem csupán az árvaság, a tiszta szeretettudat és az illúziók elvesztésének lélektanilag felkavaró ábrázolása, hanem egy korszak történeti vetülete is, akár a jelenünket is érintő tanulságokkal.

Rubin Szilárdnak sokféle okból nem sikerült egyetlen hazai kánonban sem otthonra találnia az elmúlt évtizedekben és ezért megfeledkeztek róla. Ideje felfedezni újra.

Top 100 Irodalom - 26. Julio Cortazar

2011-11-29T23:31:00.005+01:00

Ezt a dél-amerikai (argentin) írót, sokkal kevesebben ismerik mint a népszerű Garcia Marquezt, még a misztikus Borges olvasótábora is nagyobb az övénél, szerintem viszont mégis ő a „latin mágia” császára. Komoly világirodalmi ranggal bír, mégis csak elvétve találkozunk vele magyar nyelven, nemrégiben viszont egy teljes életmű-sorozat keretében szinte minden fontos írása megjelent.

Cortázar elbeszéléseit sokadszor is borzongva olvasom. Történetei álom és valóság, realitás és transzcendencia határvidékén játszódnak. Valójában nem is hagyományos történetek ezek, inkább a tudattalan meséi, amelyekhez mégis a valóságos világ kínál hátteret. Végül persze kiderül, hogy egészen máshol járunk, mint ahol történnek az események és a szereplők sem azok, akiknek látszanak. Legvégül pedig a cselekmény is új irányokat vesz, néha még azt sem lehet megállapítani, vajon hogyan végződött, csak saját sejtelmeinkre és megérzéseinkre hagyatkozhatunk.

Misztikus meséinek egyikében például egy középkorú házaspárt éjszakánként feldühödött ló zaklat, be akar törni a lakásukba, noha nem tudni miért, ezzel ők sincsenek tisztában, rettegnek az állattól, mégis sorsukba beletörődve viselik el a paripa megújuló rohamait. Az olvasó magyarázatokat várna, de nem kap mást, csak sokkoló feszültséget és be kell érnie a talányos végkifejlettel.

Egy másik novellában egy fiatal lány vőlegényei sorra öngyilkosságot követnek el, a soron következő fiút rokonai is óvják menyasszonyától, de ő kitart szerelme mellett. A lány édességek készítésével foglalkozik, s mintha ebben a tevékenységben rejlene félelmetes titka. Végül az újdonsült vőlegény észreveszi, hogy a csokoládékkal és bonbon-költeményekkel valami nincsen rendben: az egyikben például egy furcsa bogarat talál, amikor kettéharapja.

Aztán itt van egyik kedvencem, amiben az elbeszélő addig szuggerálja az axolotl nevű furcsa hüllőt az állatkert akváriumában, míg végül maga is axolotl lesz. Ezután lényegében megkettőződik: emberi alakját figyelgeti axolotl formájában az akváriumból. A tükörkép, a megkettőződés motívumán és a kísérteties hüllő bölcs tekintetén azóta is intenzíven morfondírozom. Néha olyan érzéseim támadnak, hogy egy reggel akváriumban ücsörgő hüllőként ébredek fel.

Cortázar írásaiban a hétköznapi valóság mögött létezik egy szabad szemmel láthatatlan dimenzió, amely egyszerre félelmetes és izgató. Ezekben a szövegekben látszólag minden reális talajon áll, ám a biztos kapaszkodókat nyújtó világról rendszerint kiderül, hogy csak a létezés felszíne, a kulisszák mögött pedig véresen rejtelmes dolgok lapulnak.

Az író mellesleg Brüsszelben született és csak négy évesen került vissza Dél-Amerikába. Ellentétben pályatársaival ő sohasem gyártott mítoszt gyermekkora vidékéből, sőt, valójában utálta Buenos Airest, és sokkal jobban érezte magát Franciaországban. Élete végén meg is kapta a francia állampolgárságot és Párizsban található a sírja is. Egyik elbeszélése inspirálta Antonioni Nagyítás című filmjét.

Két éve végre lefordították magyarra híres regényét, az Ugróiskolát is (Rayuela) is, amely a spanyol nyelvű avantgard-posztmodern próza legnagyobbja, magyarul Sántaiskola címmel került a boltokba. Nagy kár, hogy nem 20 éve jelent meg először: ma már kevésbé izgalmas és nem úgy hatott rám, ahogyan vártam volna. A szerző elbeszélései azonban mindig örök kedvenceim maradnak.

Top 100 Irodalom - 27. Füst Milán: A feleségem története

2011-11-29T23:09:00.001+01:00

Úgy tudom, még az irodalmi Nobel-díj kapcsán is felmerült annak idején esélyesként Füst Milán nagyszerű regénye. Ha visszagondolok a szövegre, egyáltalán nem csodálkozom ezen. A feleségem története valóban világirodalmi rangú mű, amely Füst fanyar nyelvét, keserű humorát és iróniáját a legtisztább teljességében mutatja meg.

Störr kapitány kalandjaiban és féltékenységében olyan irodalmi figura és metaforikus állapotrajz teremtődött meg, amilyent a magyar regényirodalomban csak kevesen voltak képesek megírni. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Störr féltékeny az életre, vagy az életet helyette élőkre, hanem arról, hogy mindezt a vallomást nem egy kifinomult művészlélek szájából halljuk, aki vágyódik a tömeg örömeire, hanem egy böszme hajóskapitány nyelvén hallgathatjuk meg, aki a szépségen túl a művészi artisztikum, az érzékeny intelligencia iránt érez ellenállhatatlan, hiábavaló vágyat, szomorúságot és irigységet.

Füst Milán visszájára fordította a szellem rabigájában gyötrődő művész-polgár sóvárgását az egyszerű élet iránt: az ő hőse bumfordi alak, aki éppen a szellemet és a szépséget akarja megkaparintani: mindhiába. Lényegében annyi történt, hogy az elbeszélő stilizálta a saját ösztönlétét, és ezzel a személlyel - aki egyébként Füst ellenállhatatlanul szimpatikus és stílusos nyelvi bumfordiságát hordozza - igyekszik meghódítani az Életet, a Szépség és a Szellem dimenzióját. Többszörös elbeszélői csavarok és metaforikus rétegek illetve szövegtestek rakódnak egymásra ebben a remekműben, amely egyébként simán olvasható szórakoztató kalandregényként is.

Olvastam még tőle sok verset, valamint prózát és esszéket (pl. Nevetők, Szexuál-lélektani elmélkedések) , de minden bizonnyal ez a Nagy Mű. Ugyanakkor Füst minden mondatát belengi maga Füst. Messziről felismerhető ez a pompás és gyakran vicces hang és sohasem fog elkopni.

Top 100 Irodalom - 28. Örkény István

2011-11-27T08:39:00.000+01:00

Azt hiszem, őt aligha kell bemutatnom. Örkény István szerencsére ma is az egyik legkedveltebb szerzőnk (legalábbis a könyvei ma is fogynak), amelyet nyilván elsősorban az Egyperces novelláknak köszönhet. Valóban forradalmi tett volt annak idején ez a műfajteremtés, de úgy gondolom, Örkény népszerűsége főként az abszurd humorából ered, amelyet mindig beleng a fájdalmasan keserű árnyék, az élet, a valóság és a történelem szomorú működése.

Örkény kisprózái számomra is nagyon fontosak voltak, de elsősorban két műve miatt kerülhet erre a helyre. A Tóték és a Macskajáték szerintem irodalmunk két abszolút meghatározó alkotása, amelyek rendkívül erős hatással voltak rám annak idején. Nem szabad elfelejteni persze a két filmadaptációt sem (Isten hozta őrnagy úr!, Macskajáték) , amelyek szerintem azon ritka kivételek közé tartoznak, amikor a film képes önálló világot teremteni az irodalmi alapanyagból.

Top 100 Irodalom - 29. Kavafisz

2011-11-25T12:16:00.001+01:00

Az újgörög líra megkerülhetetlen egyénisége, nekem pedig régi kedvencem, Konsztandinosz Kavafisz.

Kavafisz már hosszú évtizedek óta példás kultusznak örvend a világirodalomban, és ez elsősorban azonnal felismerhető költői stílusának, egyszerű és szikár, mégis szenvedélyes és filozófiai hangjának köszönhető. Költői világa az európai kultúra különböző határvidékeinek találkozásából és keveredéséből ered, a szerző ugyanis Európa szellemiségének összegzése és lírai metszéspontja. Talán leghíresebb verse gyakran idézett költemény, az európai kultúra hanyatlásának szimbóluma, és egyben a Nobel-díjas John Maxwell Coetzee regényének címadója: A barbárokra várva. Talán ismerős, Somlyó György kiváló fordításában:

„Mire várunk, tolongva mind a fórumon?

Hogy végre ma a barbárok betörjenek."

De hadd említsem meg vele kapcsolatban Denys Arcand Oscar-díjas filmjét is: A barbárok a kapuk előtt talán a kavafiszi szellem legszebb posztmodern adaptációja.

Kavafisz költészete a hellén kultúra talaján sarjadt, többek között ez az alapja kultúrpesszimizmusának. Versei nagy részében régi görög szellemek, történelmi figurák és nevek szerepelnek, hatalmas mennyiségben. Általuk, a mítosszá nagyított hellén kor révén beszélt áttételesen a modern létállapot problémáiról. De én Kavafiszt igazán mégsem emiatt szeretem. Jól emlékszem, amikor először kezembe került az 1968-as vékony kötet, amely egyetlen kiadásként ízelítőt nyújtott Kavafisz költészetéből, Vas István és Somlyó György jóvoltából. Már abban a kötetben is főként azokat a verseit kedveltem, amelyek a végsőkig csupasz minimalizmus nyelvén szólaltak meg és hősei egyszerű polgárok, lecsúszott emberek, züllött figurák, műkedvelők, magányos neurotikusok és csalódott szerelmesek voltak.

Tudni kell, hogy Kavafisz verseiben alig tűnnek fel nőnemű lények, amelynek a magyarázata a szerző homoerotikája. Mondhatni: mintha ezzel is visszanyúlt volna az ókori görög kultúra elemeihez. Verseiben a homoszexuális vonzalom apró epikus mozzanatokban, szemérmes, sokatmondó elhallgatásokban mutatkozik meg, ám a meleg férfi szenvedélye mégis olyan szerelmes költeményeket eredményezett, amelyek túlszárnyalják a legforróbb romantikus költészetet is.

A magány, a melankólia és a bizonytalan egzisztenciák ábrázolása mellett a szerelmi fájdalom jellegzetes megragadása miatt szeretem igazán Kavafisz verseit, melyek néhány éve új kiadásban lelhetők fel, a régi fordításokkal, Déri Balázs friss átültetéseivel, utószavával és jegyzeteivel, Alexandria örök címmel.

Alap.

Fél óra

Nem lettél az enyém, és nem is leszel az enyém
soha, azt hiszem. Néhány szó, közeledés,
mint minap a bárban, és semmi más.
Nem mondom, nagy kár! De mi, a Művészet emberei
néha az értelem megfeszítésével, és persze csak
kis időre, olyan gyönyört teremtünk,
amely már-már anyaginak látszik.
Így minap a bárban - jócskán besegített
az irgalmas alkoholizmus is -
volt egy tökéletesen erotikus félórám.
És úgy tűnik, rájöttél,
s egy kissé tovább maradtál, szándékosan.
Nagyon is szükségem volt rá. Mert
hiába a képzelet és hiába a varázsló alkohol,
kellett, hogy nézzem az ajkaidat is,
kellett, hogy ott legyen a tested a közelben.

Egy ifjú irodalmár huszonnegyedik évében

No, most mutasd meg ész, hogy mit tudsz. –
Elsorvasztja ez a fél-élvezet.
Idegállapota kétségbeejtő.
Mindennap csókolja a drága arcot,
keze a tündöklő idomokon.
Sosem szeretett még ily szenvedéllyel.
De a szerelem csodás beteljesülése
elmarad; elmarad a beteljesülés,
amelyre ketten együtt kellene vágyniuk.

(Nem egyformán rabjai a rendhagyó gyönyörnek.
Csak őt nyűgözi mindenestül.)

És egyre sorvad, mind idegesebb lesz.
Munkája sincs; s ez is sokban ennek köszönhető.
Nagy üggyel-bajjal jut csak némi kis
kölcsönökhöz (már olykor azt is
valósággal koldulnia kell), így vegetál.
Csókolja az imádott ajkakat; a drága
testben – melyről azonban egyre jobban
érzi, hogy csak eltűri őt – gyönyört lel.
Aztán iszik, dohányzik; és iszik és dohányzik;
a kávéházakat bújja napestig,
unottan jár szépsége bánatával. –
No, most mutasd meg ész, hogy mit tudsz.

(Somlyó György fordítása)

Nyaraló, kerttel

Szeretnék egy nyaralót,
nagy-nagy kerttel – nem is annyira
a virágokért, a fákért, a zöldért
(persze legyen az is, hisz nagyon szép),
hanem az állatokért. Ó, bárcsak lennének állataim!
Legalább hét macska – két koromfekete,
kettő meg hófehér, az ellentét kedvéért.
Egy klassz papagáj, hogy halljam,
amint nagy nyomatékkal és meggyőződéssel beszél.
Kutyából, azt hiszem, elég lesz három.
Szeretnék két lovat is (szépek a lovacskák).
És abból a kiváló, rokonszenves állatból,
a szamárból hármat-négyet,
hogy lustán ücsörögjenek, és örüljön busa fejük.

(Déri Balázs fordítása)

Top 100 Irodalom - 30. Ottlik Géza: Iskola a határon

2011-11-25T12:11:00.000+01:00

A huszadik század magyar irodalmának egyik alapvető fordulópontja Ottlik Géza műve, az Iskola a határon, amely regénytörténeti és elbeszélőtechnikai szempontból is korszakhatárnak nevezhető, illetve minden, ami ezután történt nálunk a prózairodalomban, valamilyen módon visszautal és hivatkozik Ottlikra.

Nagyszerű fejlődésregény és a posztmodernig mutató alkotás, amely egy kadétiskola közegében modellálja a világ működését, az egzisztencia, a szabadság és a közösség bonyolult problémahalmazát bejárva. Az elbeszélői nyelv, az időszerkezet és a több nézőpontú történet korszakalkotó irodalmi alkotássá teszik a könyvet, amelyben annak idején lényegében számomra minden fontos irodalomelméleti és egzisztenciális kérdéssel szembesültem, miközben a történet miatt személyesen is érintett voltam, hiszen magam is megéltem a katonaéveket egy budapesti laktanyában, ahol hasonló tapasztalatokat szereztem.

E kulcsmű miatt Ottlik az olvasók fejében egykönyvű szerzővé vált, és a Hajnali háztetők című kisregényen kívül sajnos én sem olvastam mást tőle, holott évek óta kísért a Buda megismerése, amely valamilyen módon az Iskola "továbbgondolása" és bár az irodalomtörténészek véleménye eltér abban a tekintetben, hogy vajon esztétikailag milyen értéket képvisel, mindenképpen fontos volna elolvasni végre.

Az viszont biztos, hogy az Iskola a határon nélkül ma már semmit sem tudhatunk a magyar regényről: súlyos kultikus árnyéka azonban nem teher, hanem inkább szép és felszabadító példa.

Top 100 Irodalom - 31. Jean-Paul Sartre

2011-11-25T01:00:00.000+01:00

Életem egyik legmeghatározóbb olvasmánya Jean-Paul Sartre nevéhez köthető. Ez a hihetetlenül ellentmondásos figura, akinek döntéseivel és etikai vagy akár politikai állásfoglalásaival, véleményalkotásával nem mindig lehetett egyetérteni, a huszadik század egyik legnagyobb francia szépírója volt.

Nem kétséges, hogy Az undor című regény alapvető hatással volt rám és erősen elmélyítette a már régóta kibontakozó vonzalmamat az egzisztencializmus filozófiája iránt. Antoine Roquentin kegyetlenül pontosan megírt fejlődéstörténetében, aki puszta benyomások és megfigyelések során szembesül a létezés abszurditásával és a valóság természetével, nagy mértékben magamra ismertem és az ő nézőpontjával, tekintetével tökéletesen azonosulni tudtam.

Ugyancsak hatott rám az Egy vezér gyermekkora című kisregénye és A szavak című alkotása is, amelyek számomra szintén az egzisztencia problémakörére adtak nehéz válaszokat. Bár a szerző filozófiai munkásságát teljes mélységében nem olvastam el, ezek a szépirodalmi művek bőségesen képesek voltak megmutatni nekem, mit jelent az egzisztencialista léttapasztalat és azt is, nincs más választásom: ez a gondolkodói út jelöltetett ki számomra.

Top 100 Irodalom - 32. Hamvas Béla

2011-11-22T19:15:00.001+01:00

Úgy 15 éve még kacérkodtam a hit gondolatával. Akkoriban Hamvas Béla hatása alatt álltam. Ez a nagy gondolkodó, akit szerintem a mai napig rengetegen félreértenek és aki a világtól elszigetelve is képes volt ekkora horderejű bölcseleti életművet teremteni, engem is megérintett.

A Babérligetkönyv volt a kedvencem. Ezek az apró szövegek nyújtották nekem azt a szellemi azilumot, amelyre feltétlenül szükségem volt azokban a reménytelenül romantikus években. Az önmeghatározás minibibliájává vált ez az irodalmi szempontból is minőségi, humorban gazdag kötet. Közben kissé rásandítottam a transzcendensre. Persze Hamvas vallásának nem sok köze van az egyházi valláshoz. Inkább egyfajta panteista vízió, a bor és a szerelem sem hiányzik belőle. Nyilván ezért is tetszett annyira.

Több mindennel is próbálkoztam még, bírtam az esszéit, tetszett A bor filozófiája, de mindenképpen a Babérligetkönyv volt az, amely igazán meghatározó lett számomra. Nélküle keveset tudnék az isteni szellem működéséről, amely Hamvas szerint nem valamilyen alaktalan, elvont létező, hanem nagyon is kézzelfogható valóság, és ha nem sikerül megérintenünk mégsem, a képzeletünk és a nyelv segítségével is alakot ölthet.

Top 100 Irodalom - 33. Fernando Pessoa

2011-11-21T23:54:00.000+01:00

A szürke lisszaboni hivatalnok, aki a fejében élte meg életét, akivel mindig is sorsazonosságot éreztem és aki miatt szeretném látni Portugáliát. Érintőlegesen részt vett a korabeli portugál irodalomcsinálásban, publikált folyóiratokban, függetlenségének megőrzése érdekében mégis egész életében hivatali tisztviselőként dolgozott.

Világlátása komor, költészetének fő ismertetőjegye, hogy megsokszorozta önmagát, szinte skizoid módon, egyszerre négy személyiséget működtetett a verseiben, saját maga, azaz Fernando Pessoa, illetve még három másik poéta álneve alatt írta költeményeit, nevezetesen: Ricardo Reis, Alvaro Campos és Alberto Careiro.

Én mégis a Kétségek könyve című kötetét tartom fő művének, amely egy önmagáról mintázott lisszaboni hivatalnok, Bernardo Soares feljegyzéseit tartalmazza. A piszkos lisszaboni utcák hétköznapjai, a magány és a szorongás szürreális látomásokkal terhes megragadása az európai irodalom egyik legfigyelemreméltóbb remekművévé avatják Pessoa alkotását. Nagy kár, sőt tragikus, hogy pár éve is csak egy kivonatos újranyomás jelent meg belőle, ahelyett, hogy a teljes művet kiadnák újra, amely jelenleg csak a könyvtárakban hozzáférhető.

Top 100 Irodalom - 34. Szép Ernő

2011-11-20T23:08:00.000+01:00

Két éve kellett megtudnom, hogy Szép Ernő az én szerzőm. Ismertem és kedveltem valamelyest a verseit, de a prózája hatott rám igazán.

Ki gondolta volna, hogy a Lila ákác, melyből két középszerű filmet is készítettek, valójában a magyar irodalom egyik legzseniálisabb alapműve? Ki gondolta volna, hogy az Ádámcsutka, irodalmunk egyik legnagyobb nyelvi leleménnyel megírt szövege? Régebben mindig úgy gondoltam Szép regényeire, mint valami édeskés, könnyed történetecskékre. Miközben valójában kőkemény remekművek.

A Lila ákác két szerelem története, hasonlóképpen az Ádámcsutka is. Mégsem igazi szerelmi történetek ezek, hanem az eltűnt idő, a magány, az alkotói lét, impressziók és fájdalmak, meg persze a szerelem sűrű érzékletei. Minden itt van, ami kell nekem. Szép Ernő mondataiban olyan elemi erő és érzékenység van, amilyent régóta nem tapasztaltam. És persze humor. Kegyetlen, keserű, fekete humor.

Míg a Lila ákác az ifjúság emlékműve, addig az Ádámcsutka, hasonló motívumokkal egy önéletrajzi fényben feltáruló keserű búcsú az ifjúságtól, az élettől, az illúzióktól. Számvetés és küzdelem az idővel. Mindennek semmi jelentősége nem volna a nyelv nélkül. A hangnem, a kifejezések és szókapcsolatok pontosan kijelölik azt a kort, irodalmi korszakot, amelyben született, de Szép nyelve olyan friss ma is, mintha nem telt volna el majdnem száz év a megírásuk óta.

Megemlítendő természetesen az Emberszag című regény is, amely sokkoló, őszinte és hiteles beszámoló a szerző munkatáborban eltöltött kínnal teli kálváriájáról, amelyből szintén nem hiányzik a Szép Ernő-i ironikus-keserű hang.

Kihagyhatatlan.

Top 100 Irodalom - 35. Esterházy Péter

2011-11-16T22:30:00.002+01:00

Lehetetlen róla nem venni tudomást. A jellegzetes arccal és lobonccal berobbanó irodalmi figura, aki képes volt sztárrá válni a kortárs irodalomban. De vajon miért? És miért olyan fontos?

Évekig idegenkedtem attól, hogy megismerjem, és amikor mégis rászántam magam erre a lépésre, megjegyzem sokkal később, mint kellett volna, egészen különös dologra jöttem rá. Arra, hogy Esterházy nélkül tényleg nem tudhatjuk meg, hogy mire képes a magyar nyelv. Ha valaki nélkülözi, annak fogalma sem lehet róla, mi történt a nyelvünkben az elmúlt 30 évben.

Esterházy Péter jelentősége vitathatatlan: átformálta és megújította a nyelvi gondolkodásunkat, általa egy nyelvújító szerző lépett színre. Ezen túl pedig nagyszerű és élvezetes szövegeket alkotott. Nem olvastam el a teljes életművet, őszintén szólva egyenetlennek tartom, tele tautológiával, mégis azt kell mondanom: semmit sem tudnék ma, ha nem olvastam volna el néhány szövegét.

Kedvencek: Fancsikó és Pinta, Kis Magyar Pornográfia, A szív segédigéi, Javított kiadás, Esti.

De természetesen mindmáig a legnagyobb: Harmonia Caelestis. Nem kétséges, még akkor sem, ha túlságosan igénybe veszi néhol a türelmünket, hogy ez a könyv irodalmunk, sőt nemzeti irodalmunk, igen, döbbenjünk meg: magyar nemzeti irodalmunk egyik legnagyobb, legsokoldalúbb, illetve legkomolyabb kincse, amelyet mellesleg hihetetlenül lehet élvezni. (Nekem amúgy dedikált példányom van belőle!)

Ugyanakkor abszolút igazság: Esterházy prózaművészete mellett legalább annyira fontosak a publicisztikái, a gyakori megszólalásai, állásfoglalásai, sőt az élő-eleven jelenléte, a hanghordozása, a kedves szerethetősége, megkérdőjelezhetetlen etikája és szellemisége, nyelvi és emberi tudása, bölcsessége is. Iránymutató művész és ember a zavaros időkben. Nyilván mosolyogna csak ezeken a szavakon és mondana rá valami frappáns, szándékoltan álszent álszerénységet, lehetőleg egy valamely pont odaillő intertext keretében.

Mert ami nagyon lényeges: Esterházytól elválaszthatatlan a humor és a szeretet. Köszönjük Péter.

Top 100 Irodalom - 36. Szerb Antal

2011-11-16T21:48:00.003+01:00

Csak két regényét olvastam el ennek a tragikus sorsú, klasszikus műveltségű, hatalmas tudású, a lélek és az emberi szellem legmélyebb barlangjaiban is otthonosan mozgó szerzőnek, aki először a Pendragon legenda misztikus kalandregényével vagy "krimijével" hódított meg, azután pedig az Utas és holdvilág című egzisztencialista "road movie" kultregénnyel írta be magát olvasói pályafutásom legnagyobb pillanatai közé, amely regény Énünk legbizonytalanabb és legsötétebb, egyszersmind legfontosabb és legszemélyesebb rétegeibe vezeti el olvasóját.

Szerb Antal lehengerlő regénye a leglényegesebb dolgokról szól számomra: a szerelem ambivalenciájáról egy művész életében, az intellektuális létezés buktatóiról, a világról és önmagunkról a világban, és a látható világon túli sötét erőkről, vagyis/illetve a Halálról. A főhős útkeresése, vágyai, sodródásai és találkozása az életen túli rejtelemmel olyan utakat nyitott meg bennem, amelyekért ma is hálás vagyok Szerb Antal írásművészetének. Ne feledjük irodalomtörténészi munkásságát sem.

Top 100 Irodalom - 37. Alberto Moravia

2011-11-15T18:15:00.001+01:00

Sohasem felejtem első olvasmányomat a szerzőtől. Alberto Moravia A megvetés című regénye, kristályos szerkezetével, felkavaró mélylélektanával, pesszimista kultúrfilozófiájával és álomszerű rejtélyességével úgy fejbe vágott, hogy napokig képtelen voltam magamhoz térni. Mindmáig az egyik kedvenc könyvem.

Moravia hatvanas években írt könyvei körülbelül azt a problémakört járják be, melyet a korabeli Antonioni: az európai értelmiség és kultúra csődjét, a kihűlt emberi kapcsolatokat és a társadalmi elidegenedést, de megtalálható ezekben a szövegekben az egzisztencialista életérzés számos eleme is.

Az irodalomtörténet mindmáig a korai Moravia munkáit ítéli múlhatatlannak és a szerző életművét egyenetlen, több korszakra bontható pályának tartja. Nem vitás, hogy például az Egy asszony meg a lánya klasszikus cselekményvezetése, realista elbeszélői hangja - és persze nagyszerű alakjai, drámai története az olasz nép második világháborús megpróbáltatásairól - szinte alig hasonlítható a későbbi egyes szám első személyű, kétségeivel vesződő, saját mániáival és rögeszméivel küzdő intellektuális attitűdhöz. Vagyis abszolút számomra íródott próza.

További kedvencek: Az unalom , A figyelem, A leselkedő, Római történetek

Top 100 Irodalom - 38. Háy János

2011-11-15T17:30:00.000+01:00

Véleményem szerint a kortárs próza egyik legnagyobb alakja és személyesen is az egyik legnagyobb kedvenc. A bogyósgyümölcskertész fia című kötete után szerettem meg igazán, nagyon odavoltam a Házasságon innen és túl szövegeiért is, de szerintem eddig legjobb munkája egyértelműen A gyerek.

Nem szaporítom a szót, ide kell kattintani.

Top 100 Irodalom - 39. Misima Jukio

2011-11-14T19:25:00.003+01:00

Nem tudnám megmagyarázni, de valamiért nagyon érdekel engem Japán. Illetve meg tudnám magyarázni, de az most hosszú lenne.

Van azonban egy japán író, aki nagyon fontos nekem. Misima Jukio (vagy Yukio Mishima) a neve, 1925-ben született Kimitake Hiraoka néven. A kezdetben vézna, érzékeny, gátlásos, homoszexuális hajlamú fiúcska, aki nagyanyja autokratikus szárnyai alatt nőtt fel, 12 évesen írni kezdett, később megismerkedett az ősi szamuráj-hagyománnyal és annak erkölcsfilozófiai kódexével, a Hagakurével, majd művésznevet vett fel, testépítésbe fogott és huszonévesen megteremtette önmagát. Azt a Misimát, akiben két vagy több személyiség élt egyszerre: a szenzibilis gyermek, a művelt író, a radikális politikus és a bátor szamuráj. Misima különleges életét leginkább halála példázza: magánhadsereget alapítva 1970 novemberében négy katonájával túszul ejtette a Japán Honvédelmi Erők tábornokát, azzal a céllal, hogy visszaállítsa a császári hatalmat, sikertelen kísérlete után azonban egyik tanítványával rituális öngyilkosságot, szeppukut hajtott végre.

Misima az európai modernitást a japán irodalmi tradícióba integráló pazar szövegeivel vált a huszadik század egyik legnagyobb írójává. 2000-ben találkoztam vele először, amikor a Nagyvilág-könyvek sorozatában magyarul megjelent az Egy maszk vallomása című, 1946-ban íródott kisregénye. A regény alapmotívuma egy homoszexuális fiatalember küzdelme önmagával és a világgal. Vallomásos formában, belső monológ segítségével mondja el, hogyan kell beilleszkednie környezetébe, anélkül, hogy lelepleződjenek valódi érzései. Misima könyve mégsem csupán egy szexuális identitásával birkózó férfi vallomása, hanem sokkal inkább egy, a társadalomnak és a világnak kiszolgáltatott figura szenvedéstörténete, aki valódi énjét rejtegetve próbál meg boldogulni a korabeli Japánban, ám végül felismeri, hogy nem képes maradéktalanul megszabadulni a maszk páncélja alatt, személyisége mélyén hordott érzékeny gyermektől.

Az aranytemplom ugyancsak egy különös fiatalember története. A regény középpontjában Kiotó 1398-ban emelt monumentális műemléke áll, az Aranytemplom, amely 1950-ben leégett. Az író könyvében ennek a gyújtogatásnak a történetét dolgozza fel. A regény főhőse maga a gyújtogató, aki ismét egy belső monológ formájában meséli el, hogy jutott arra az elhatározásra, hogy megsemmisítse az épületet. Az aranytemplom a bennünk lakó szépség elpusztításának egyik legsikeresebb mélylélektani alapműve, amelynek angol fordítása megalapozta a szerző hírnevét a világban.

A véres naplemente Misima 1963-as The Sailor who fell from grace with the Sea című regényéből született meg magyar nyelven. Az Egy maszk fordítója, Fázsy Anikó még olyan mondatokká formálta a regényt, amely megrázó, katartikus élményben részesített, de Varsányi Mari helyenként mintha gyengébbnek mutatkozna. Sajnos nincs elég tudásom ahhoz, hogy megállapítsam, vajon a szerző erőtlenebb regényéről van szó, vagy csak középszerű fordításról. Nem mondanám mégsem rossznak, mert átüt a lapokon az alkotó stílusa, de például bizonyos kifejezések idegenül hatnak a szövegben és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy autentikusan birtokolhatjuk magyar nyelven. Ennek ellenére mégsem bizonyult csalódásnak, igaz, nem is lett akkora reveláció, mint az Egy maszk vallomása.

E három köteten kívül csupán a Hullámok sűrűjében című regénye jelent meg magyar nyelven, ami fájó hiány. Leginkább főműve, A termékenység tengere c. tetralógiára lennék kíváncsi, amelyet halála napján fejezett be. Csak reménykedem, hogy egyszer felfedezi a hazai könyvkiadás és a magyar olvasók is megismerkedhetnek Misima jelentőségével.